Halfasírozott

Annyi receptet kellene már feltöltenem, hogy csak na, de egyszerűen nem haladok a blogjaimmal, mert miért is ne, most éppen úgy csinálok, mint aki ért a rendezvények szervezéséhez, pedig nagyon nem amúgy, például nem tudom, hogy diplomáciai szempontból gázos nagy embereket több sorba ültetni, na de mindig tanul az ember, lassan már valami diplomáciai sulit is el fogok végezni, hogy lehessek rendes kutató :D (ami szintén nem leszek soha...).

Na de enni még attól kell, ha az ember vörös szőnyegen megy ki nagyköveteket fogadni akkor is (és ott van még a prezentációs költség, ami minden kajánál felmerül, nagyon durva ez az egyetemi bürökrácia, én nem is igazán értem, mert akkor egyszerre kellene lennem diplomatának, pénzügyi embernek és kutatónak legkevésbé...), szóval főzni azért még workshop szervezés közben is kell.

Szóval ez a bejegyzés most a nagy elmélkedésem után a halfasírtról fog szólni. Én nem szeretem a halat. Kisebb kilengéseim vannak ugyan, mikor tonhalsalátát meg tonhalas tésztát eszek, de ott a hal fel van javítva valami egészen jó dologgal (=tészta), amit még a hal sem tud elrontani, tehát nem is igazán azon van a hangsúly. Az eredeti ötlet a nővéremtől van, aki egyszer csak úgy kutyafuttában elmesélte, hogy szokott halfasírtot csinálni, és hogy az milyen finom. Persze tonhalból, más nálam szóba se jöhet. A receptre természetesen már nem emlékeztem, mikor a sajátom legyártásának nekikezdtem, így kitaláltam magamnak egy Kati-barát verziót. Jól sikerült. (Tudom, nagyon gáz, hogy mindig ilyen elégedett vagyok a főztömmel, de nem vagyok ezzel annyira egyedül, ugye Zsuzska? Aki nem Fruska, mert az Editke-ezt csak anya érti, bocs minden olvasómtól!).

Hozzávalók:

• egy tonhalkonzerv
• egy nagy fej vöröshagyma
• egy tojás
• kevés olaj (hagyma pároláshoz és a sütéshez)
• egy száraz kifli, zsömle, kenyér
• ízlés szerint só, bors, fokhagyma, ha szeretitek
• zsemlemorzsa

A hagymát apróra vágjuk és kevés olajon üvegesre pirítjuk. Hozzáadjuk a tonhalkonzervet, én lecsepegtettem róla az olajat előtte. Praktikus kiszedni ezt a keveréket egy másik tálba, mert nehogy a forró hagymára üssük a tojásunkat. A kiflit/zsömit/kenyeret tejben vagy vízben megáztatjuk, kicsavarjuk és azt is a tonhalas hagymához adjuk. Sózzuk, borsozzuk, tehetünk bele apróra zúzott fokhagymát is, majd jól összekeverjük, szigorúan kézzel :) Ilyenkor én meg szoktam kóstolni, hogy jó-e, elég sós-e. Ha minden oké, akkor ráütjük a tojást és azzal is jól összegyúrjuk.  (Editke felül a pultra...Ahogy az óra kijelzőjén is lehet majd látni, én ezt előző nap megcsináltam, mert éppen úgy jött ki a lépés, a sütés másnapra maradt. A tanulság meg annyi volt, hogy Krisztián nyersen is képes megenni a fasírtot, sőt mi több, még ízlik is neki és valami egzotikus kajának gondolja :) )

Ha készen van a fasírt alap, akkor vagy kis golyókat, vagy hosszabb rudakat, vagy nagy fasírtokat gyúrunk belőle, Editke a kis golyókat szereti, mert azt kézbe tudja fogni és eszi, kész. Természetesen a gyúrásban ő is segített.

Megforgatjuk kevés zsemlemorzsában a fasírtokat, majd forró olajban kisütjük.

Editkére védőfelszerelést adunk (amúgy szégyen, hogy nem varrtam még meg neki a régen beígért kis kötényt...)

Sütőben is meg lehetett volna sütni, de azt érzem magamon, hogy egyre szívesebben sütök olajban... Biztosan öregszek, vagy nem tudom, ez mi lehet, lehet már egy idő után panírozni is szeretni fogok...

A végeredmény pedig: nagyon finom fasírt!

Után ilyen elégedetten vigyorgó nyúlbélánk lesz:

ui: nagyon nem kifizetődő vállalkozás a takarítás szempontjából egy két évessel panírozni zsemlemorzsába a fasírtokat, de mégis megéri, mert Editke nagyon élvezte, és utána csak úgy ette a fasírtot, persze kifejezetten azokat, amiket ő maga gyúrt, mert számon is tartotta, hogy hányat csinált, és mindet meg is ette. Ez egész konkrétan úgy történt, hogy ebédre megette egy részét, lefeküdt aludni, aztán úgy ébredt, hogy "Anya!!! Hol vannak az ÉN fasírtjaim, nem ettem meg mindet ebédre, most meg akarom!" :)