2018

A nagy évértékelő poszt következik! 

Végignéztem a blogomat, és rá kellett jönnöm, hogy még soha nem írtam évértékelő bejegyzést. Volt újévi fogadalmas poszt (1 darab), hülye embereket szapuló poszt (rengeteg... 😅 ), nem foglalkozok hülye emberekkel fogadkozós poszt (rengeteg+1), de évértékelő nem. Lehet, ez azért van, mert annyira jó volt ez a 2018, hogy most éreztem először, hogy namostaztán értékelnem kell valamit, mert végre valami jó? Lehet.

A legeslegnagyobb jó, már ami a munkámat illeti a Vörös József emlékérem volt. Mai napig nem értem, hogyan esett rám a választás, és mai napig várom, hogy egyes kollégák majd gratulálnak hozzá, mindhiába, ebből is látszik optimista életszemléletem, hiszen az érmet februárban kaptam, lassan egy éve. És mindenképpen ezt tartom a legnagyobb elismerésnek, amit eddig kaptam, mondjuk igazából más elismeréssel nem is nagyon dicsekedhetek, de hát alulról szép nyerni, mint ennél az emlékéremnél is. Majd az idei évben hátha elismernek a saját "berkeimen" belül is. Bár a hallgatóim néha meg tudnak lepni 😛

 És legalább Mezőberény megbecsül, aminek szintén nagyon örülök.

Ami szintén meglepetés volt, és a munkához kapcsolódik, az az, hogy a Növényvédelem beválasztott a szerkesztői közé. Ez olyan karitatív munka, tehát fizetéssel nem jár, mondjuk megkapom minden hónapban a Növényvédelmet, és sok idegeskedés meg munka volt már vele, de ott a nevem egy folyóirat szerkesztői között, és ez nekem mindenképpen megéri. Ez sem belső elismerés, már nem egyetemi, mert a szerkesztők között jórészt más egyetemek oktatói, illetve kutatói és hivatali emberek vannak. Volt már összeütközésem is pont elég a szerkesztőbizottság tagjaival, ugyan csak fél éve vagyok köztük, de hogy Turóczi szavaival éljek, az is csoda, hogy pár hónapig nem veszekedtem velük. Még nem döntöttem el, hogy ezt a megjegyzését most magamra vegyem-e, vagy ne 😄

Voltam az évben két nemzetközi konferencián is, mindkettőt nagyon vártam, és valamilyen szinten (sajnos) mindkettő csalódás volt. A francia konferencia napraforgós konfi volt, hasonlóan utolsó pillanatos regisztráló voltam, mint a török világkonfin, mert a kedves munkatársaim nem akartak elmenni. Nem vittem semmi előadást vagy posztert, csak mentem, hogy jó legyen. Sajni nem lett jó, mármint a munka része, amúgy maga az utazás és Toulouse nagyon szép és jó volt, és a társaság is. Viszont ott derült ki, hogy az egy éve dédelgetett álmom, miszerint egyengetik az utamat egy új munkahelyhez, ami csúcsszuper lett volna, füstbe ment, mert a labort Hollandiában építették fel. Hát ez van, ez az élet. Akkor teljesen letörtem, viszont az idő azt igazolta, hogy talán jobb is volt, hogy nem most, Editke iskolába menetele évében váltottam tök más felé a munkában.

A másik magyarországi nemzetközi konferencia volt, ami annyira minősíthetetlen volt mind szervezésileg, mind az előadásokat tekintve, hogy nem is tudok róla mit írni. De hogy a jó oldalát nézzem, ezen a konfin jelent meg az első angol nyelvű toxinos témám, ami nekem új téma, és mint olyan, így rendkívül nehéz vele teret nyernem, különösen, hogy nagy támogatottságom (=pályázat, vagy bármilyen phd téma, akármi) sincsen hozzá. Ennek viszont nagyon örülök, hogy így egyből egy nemzetközi konferencián tudtam ezzel előjönni.
Itt a konfi keretén belül a régi tablóknak való örülés látható, a tablón Virányival, hát ide is "elkísért".

Munka terén más említésre méltó dolog nem volt. Lett egy szudáni phd hallgatóm félig, illetve van egy szörnyű magyar szintén félig, de ezekhez még nem kapcsolódik semmi kézzel fogható dolog. 

Nagy dolog az életemben, hogy 2018-ban egy csomó játékon nyertem, pedig nem vagyok igazán ilyen szempontból egy szerencsés alkat. Így voltunk Zsuzskával premier előtti mozizáson, kaptam egy egész doboz tisztítószert (éljen a takarítás) és most decemberben nyertem egy könyvet is. A könyvhöz kapcsolódóan szeretettel ajánlom a Pán Péter, stop blogot. 

Tavaly életemben először mentem el hosszabb biciklitúrára, aminek sajnos nem lett valami fényes vége (konkrétan a felénél feladtuk a Balaton körbetekerését, ez van), de még így is többet bicajoztam egy nap alatt, mint életemben bármikor. De az idén jöhet mondjuk egy Velencei tó túra, az vélhetően menni fog.

Ami hobbi szinten jelen lett az életemben, az a bullet journal módszer, ez egyértelmű. Örülök továbbra is, hogy rátaláltam erre a dologra, kikapcsol, jó érzést ad és nem utolsó sorban jobban is illik hozzám, mint az előre legyártott naptárak.

Ami magánéleti szinten nagy lépés volt, hogy ki tudtam mondani pár emberről, hogy nem kell az életembe. És ezt nem csak úgy kigondoltam, hogy akkor most ez van, hanem tényleg le is építettem, ami csak kizsákmányolt engem. Ez szomorú, de így kellett lennie. Lettek helyettük új emberek, és hiszem is, hogy lesznek mindig olyanok, akik a kilépők helyére beállnak a szívünkben. Ennek folyományaképpen rengeteg új sportot próbáltam ki, amik közül a gymsticket meg is szerettem, és rendszeresen járok is rá, így a TRX mellé ez került be újnak, és a jóga, amit nekem még leírni is fura, hogy én magam jógára járok, mert ezt évekkel ezelőtt elképzelni se tudtam, de bejött az is. 

Aztán a legnagyobb változás egyértelműen az, hogy Editke iskolás lett. Túlvagyunk egy kemény 3 órás testnevelés felvételin (én közben sok síráson, természetesen), örültünk, hogy a rengeteg gyerek közül 5.-nek vették fel a kis Nyulit, és azóta szépen teljesít is az iskolában, és nagyon szereti továbbra is a tesit, és az én nagy megkönnyebbülésemre Tibi bácsit, a tesitanárt is.

 Első nap a suliban.

Krisztiánnal ugyan meg nem ünnepeltük (ejnye-bejnye!), de betöltöttük a 15. közös évünket, ami nekem már szinte hihetetlen, sose gondoltam, hogy egy emberrel lehet ennyit együtt élni, és még szeretem is, de hát ez van. Ezt neki is szoktam mondani, szóval tudja
Futóverseny Nyulikával.

 Mert tényleg ilyen vagy 😈

Sokszor tök büszke is vagyok.

Ebben az évben nagyon sok közös program sikerült olyan barátokkal, kik bár régen az életem részei, de most valahogy intenzívebben voltak jelen, és ennek nagyon örülök, remélem jövőre is így lesz. A találkozásokon mindig ők készítettek képet, amit nem küldtek el (igen Zsuzska, NEM küldted el, így kinyomtatni se tudom, Krisztiről nem is beszélve 😂, de ő még a blogomat se olvassa...). Így egyes képeket kipótolok Editke és a fiúk képével.
Kosarasok (Editke valami szereptévesztésben van) a Tóparton.

 Egész nyáron strandoláááááááááás.

 Esztivel Porecben.

Halloween Krisztivel.

 Csajokkal.

Utazásban sem volt hiány 2018-ban; az év eleje annyira sűrűre sikerült, hogy a postán Ausztriába kötöttem meg a biztosítást, miközben Olaszországba készültem, így valószínűleg azóta is hülyének néz a postás csaj, de hát ez van, egyik biztosítás kellett a másik után, ki tudja már ezeket az országokat számon tartani 😆
Velence. Azt hiszem 😆

Zelena Laguna.

 Limski fjord.

 Nyulival a Delfinben.

 Gergővel a tengerparton.

Mindent cipeltek helyettem a partra.

Egy őszinte kép a 12 km-es túránk kb 9. km-nél. Sok volt a szintkülönbség, és itt még nem is sejtettük, mi fog következni... Editke: "anya, én felnőtt koromban nem akarok túrázó lenni, az félelmetes és veszélyes" Azt hiszem, megszerettettük vele a hegymászást 😏😐

Remélem a 2019 is lesz ilyen mozgalmas és sikeres év, mint a 2018 volt. 

Ez a kedvenc családi képem 2018-ból. Anya, apa, Krisztián, Nyulika.

Bullet journal, avagy hogyan szippant be egy rajzolós hobbi

Nem tudom, mi a magyar megfelelője a bullet journal kifejezésnek, vagy van-e neki egyáltalán valami hivatalos és egzakt fordítása, ami teljesen jól lefedi ezt a témát. Mindenesetre én saját készítésű naptárként és jegyzetfüzetként fogom fel, és a valóságban ez egy olyan dolgot takar, amilyenre az ember alakítja, és ez benne az utolérhetetlenül jó. Magamtól amúgy valószínűleg sose vágtam volna bele a bullet journal készítésbe, de hát mire valók a jó barátok, arra többek között, hogy felnyissák az ember szemét, hogy mi minden szép és jó dolog van a világban 😏 és ezt tette velem Zsuzska, mikor közölte, hogy beszippantotta ez a szép magyarosan fogalmazva "bullet journaling". Elkezdtem hát én is körülnézni a pinteresten, hol máshol... és egyből magával ragadott az a sok szép rajzos-írásos kép, amit ott találtam, és el is döntöttem, hogy akkor az idén nekem is saját készítésű naptáram lesz, nem törődök vele, hogy igazán nem rajzolok szépen, a kézírásomról meg már ne is beszéljünk. Nekem ez kell, és kész, akkor csinálok magamnak egyet. A legfontosabb kérdés, amin lehet elmélkedni, hogy milyen típusú füzetecskébe kezdjük el ezt az egész kreatív folyamatot. Alapvetően a bullet journalhoz a ponthálós jegyzetfüzet illik, azzal lehet a legszebb rajzokat készíteni, de cserébe az a legdrágább megoldás. Mivel elsőre abban sem voltam biztos, hogy szeretni fogom-e a saját készítésű naptárat, ezért nem ruháztam be egy ilyen ponthálós füzet csodába, hanem egy otthon talált kis sima vonalas füzetbe kezdtem el az én bullet journalomat. Még a nagy törökországi utamon kaptam ezt a kis jegyzetfüzetet, és még jó, hogy megtartottam, mert most eléggé megfelelőnek bizonyul ehhez a naptár készítéshez. 

De mi is az a bullet journal? A legjobb leírást én ezen a blogon találtam, és annyit szórakoztam ezen a cikken, hogy azóta többször is elolvastam, amikor rossz kedvem volt. 

Szóval a bullet journal egy kiterjesztett naptár, ami egy napló, teendő lista és határidőnaptár közös metszete, amit azzal egészít ki a készítője, amivel csak akar. Lehet bele tenni különböző lelkesítő oldalakat, mint elolvasni kívánt könyvek, megnézni kívánt filmek jegyzéke, aztán olyat is, hogy ebből mi valósult meg, szentelhetünk pár oldalt recepteknek, de ugyanúgy kiadásoknak, bevételeknek, vagy akár nyomon követhetjük benne az alvási ritmusunkat, vagy hogy egy nap mennyit ittunk, milyen a kedvünk, mit ettünk, és ebből aztán még az életminőségünkön is tudunk javítani akár. Én nem kifejezetten arra használom, hogy bármit is nyomon kövessek, csupán én magam rajzolom meg az egyes hónapok fejlécét, motiváló idézeteket írok bele, van hangulat mérőm, terv és cél oldalam, egy-két oldal a könyveknek, a keresztszemes hímzéseimnek, a süti recepteknek, esetleges utazásoknak, ahhoz bepakolós listák és a sort még lehetne folytatni. Igazából az kerül bele, amit akarunk, amilyen inspirációt éppen kapunk, ami tetszik és nekünk hasznos. Én azért is szeretem, mert az előre legyártott naptárakban egy csomó olyan oldal is van, amit én egyáltalán nem is használok ki, semmi értelme nincsen számomra, hogy pl ott hordom a naptáramban az összes ország előhívó számát, vagy a zászlójának a kinézetét. A saját bullet jurnalban semmi sallang nincsen, csakis az, ami nekünk kell és hasznos. Aki szeretné, ott tudja még a naplóját is vezetni. Én ezt nem ott teszem meg, mert egyrészt szörnyű a kézírásom, másrészt tartok tőle, hogy ha elhagyom még valaki elolvassa 😛

Tehát a bullet journal nekem nagyon bejött, még ha a rajzokon és az írásomon van is mit finomítani, örömmel készítem és használom is, végülis ez a lényeg. Ha ez a kis füzetecske betelik, akkor pedig beruházok egy ponthálós füzetre, ezt néztem ki magamnak, ami azért is tetszik, mert a hátuljában van egy kis zseb, ami nagyon praktikus kisebb cetlik és könyvtári olvasójegyek tárolására.
És akkor jöjjenek az én publikus oldalaim a bullet journalomból. Leszólni nem ér, én is tudom, hogy rajzolhatnék szebben, de ami késik az nem múlik, majd biztosan ez is alakul az idővel. Vagy nem 😉
Minden hónapnak van egy bevezető képe. Ez itt a január, február és a március a többi még nincsen készen.

Néhány oldalon külön helyet kapnak a célok is, a februáriak már teljesítve. 

Utazásoknak külön oldalt szenteltem, elsősorban persze a toulousi kirándulásnak.

Februárban és márciusban pedig helyet kapott az angol nevén mood tracker, amit talán hangulat mérőnek lehet fordítani. Ez az alkotórésze a bullet journalnak még nem egészen kiforrott nálam, mert már változtattam a sablon hangulatokon, de ez a márciusi sem igazán jó, szóval az áprilisi hangulatok is másmilyenek lesznek, előbb-utóbb csak kialakul az, ami nekem is megfelel. Ez arra is jó, hogy az ember nyomonkövesse, hogy az egyes hangulatokat mi okozhatja, miből van több, vagy kevesebb, és esetleg tudja tudatosan irányítani, hogy ne bosszankodjon állandóan, mert az megmérgezhet egy egész hónapot akár.

Vannak olyan oldalaim, amiket üresen nem fotóztam be, most meg már elég sok minden személyes dolog bele van írva, így azokat nem bocsátom már itt közre, de van külön oldalam az egyes elolvasott könyveknek, süti recepteknek (perszehogy!), motiváló mondatoknak, szülő értekezleteknek, és a sor majd gondolom a végtelenbe mutat az idő előrehaladtával.
Mindenkinek csak ajánlani tudom ezt a naplózási módszert, teljesen testre szabható, és csak egy kicsivel van vele több munka, mint egy készen vásárolt naplóval (igen, az egyes napokat külön nekünk kell beleírni, rajzolni, de szerintem teljesen megéri, jobb, mint a fb posztokat nézegetni a neten). Editkének persze nagyon tetszett, így neki is vásároltam egy hasonló méretű kis füzetet, és annyira cuki módon ő is bevezette a céljait, felírja bele, hogy mikor estek ki a fogai, mesét ír magának bele, szóval a példa ragadós.
És ez most az aktuális kedvenc képem a nyulaimról 💕

6 vagy 9?

Elég sok blogot és cikket olvasok mindenféle témában (ahelyett, hogy tök szakmai cikkekkel tömném az agyamat, jajjjj, nemvagyokkutatónakvaló), és mostanában valahogy egyre többször futok bele megmondó cikkekbe. Nyilván eddig is voltak ilyenek, csak valahogy nem foglalkoztam velük annyira, vagy lehet egyet is értettem velük, és én is megmondó akartam lenni. De lehet nem is a megmondás a lényeg, hanem hogy cikkek sorozata arról szól, hogy az embernek ilyen-olyan élethelyzetben beszólnak, kérdeznek, véleményt mondanak, és akkor akinek szól a vélemény, az meg fröcsög, hogy kinek mi köze hozzá, és a saját igazát bizonygatja. Persze mindenkinek van ilyen élethelyzet. Nekem is, több is, mint kellene. De az ilyen irányú cikkeknek véleményem szerint vajmi kevés értelme van. A mienkkel ellentétes véleménye mindig lesz valakinek. Ha stabilan hiszünk abban, amit állítunk/csinálunk/amiben élünk/ahogyan élünk, akkor miért érdekel minket, hogy más ember esetleg másként gondolkodik? Mindig van olyan, aki másként gondolkodik/csinál valamit/másként él. Ezek a cikkek néha csak arra jók, hogy vitát indukáljanak, ami persze egyfelől jó, és lehet értelmes is, de talán nem egy blog arra a megfelelő és jó felület. Lesznek olyanok, akik önigazolást találnak benne, és egyetértenek, meg olyan is, akik kiakadnak és nem értenek egyet. Az érem kétoldalú. 

Persze akkor ilyen szempontból ennek a bejegyzésnek is vajmi kevés értelme van. Hiszen lesz,a ki egyetért, meg lesz aki nem. Szerencsére mondjuk nem vagyok egy nagy véleményformáló blog, meg nem is az a célom vele. 

Ami ennek a bejegyzésnek a lényege, hogy szerintem az a lényeg, hogy ki tudjuk iktatni a számunk, vagy életünk szempontjából semleges emberek véleményét. Ha szilárdan hiszünk valamiben, és a számunkra fontos emberek szerint is oké a dolog, akkor a többi embert egyszerűen ki kell zárni, nem kell meghallgatni, vagy nem kell figyelembe venni. Véleménye mindenkinek van, és mivel (elvileg) szabad ország vagyunk, mindenki ki is nyilváníthatja azt. Rajtunk áll, hogy a sok véleményből mit fogunk el, vagy min akarunk elgondolkodni. A saját életünket könnyítjük meg ezzel. 

                                            

BÚÉK 🍷

Ismét eltelt egy év, nem tudom, hova repül az idő?! De ha új év, akkor jönnek az újévi fogadalmak, ebben én valahogy sosem voltam jó, nem érzem azt, hogy egy új év miatt kellene bármit megfogadnom, vagy megújulnom. Vagy lehet, hogy nem is akarok megújulni, mert pont jó így nekem, ahogyan van. Tudom, hogy ez olyan fennhéjázónak tűnik, de hát ez van.

Szóval a közösségi médiákat (jajjjdeszépezaszó) elárasztja az életmódváltó bejegyzések sokasága, annak ellenére, hogy az én ismerőseimnek a 60%-a rendkívül boldog évet zárt így is, és teljesen biztos benne, hogy a következő év még sokkal csodálatosabb lesz. Nekem ettől hányingerem lesz, mert nem tudom elképzelni, hogy ez az igazság, aztán lehet gonosz vagyok. De szerintem inkább realista. Amúgy meg ha az emberek boldogok, az csak jó, és kívánom én is, hogy legyen igaz mindaz a cukormázas szirup, ami a fb posztok nagytöbbségéből ömlik, mert akkor nincsen olyan nagy baj a világban. 

De hogy magammal foglalkozzak, mit várok a 2018-tól? Mi teljesült 2017-ben, amit ugyan meg nem fogadtam, de vártam, mondjuk. 

Én úgy ítélem meg, hogy bár nem minden jött be, amit szerettem volna tavaly, de mégis egy viszonylag jó év volt a 2017, bár csalódásokkal teli, de azt gondolom, hogy minden egyes csalódásból tanultam valamit, ami tovább épít engem. Legnagyobb csalódás, ami végül jól sült el (ezért is kell mindig arra gondolni, ha valami rossz történik, hogy az éremnek két oldala van, mindig!!!), hogy Editke végül nem ment iskolába. Folyékonyan olvas, és nagy nyomtatott betűkkel mindent leír, tehát nem buta gyerek. Tévedés áldozatai lettünk, ami rengeteg sírással járt, de fél év távlatából azt gondolom, hogy jól is lett így. Érik még egy kicsit, elvan az oviban, bár elvileg az utolsó fél év lesz a feketeleves, hát majd elválik. Ez volt a legnagyobb csalódás nekem az évben. 

A mérleg másik oldalán a jó dolgok vannak! Először is meglett a kisautóm, aminek azóta is minden nap örülök, és hálás vagyok Krisztiánnak, hogy rátalált. Aztán a nyáron tök sok olyan helyen jártunk, ahol még eddig hármasban nem, és bár nem mentünk a tavalyi nyáron a tengerhez nyaralni, amit sérelmez is Editke, de sok szép helyen voltunk itthon, ami szerintem tök jó. 

Kaptam egy olyan bizalmat egy általam nagyra tartott embertől, ami erőt ad ahhoz, hogy a rettentő fárasztó és sokszor unalmas és idegtépő egyetemi munkámat tovább tudjam folytatni, bár már tényleg azt gondolom, hogy nem ott van a helyem, és remélem az idő és 2018 nekem fog dolgozni.

Hát a 2017-ről kb ennyit, nyilván lehetne még folytatni a lelki dolgaimmal a sort, de azt nem itt fogom megtenni.

És akkor a 2018! 2018-ban mindenképpen meg kell tanulnom tolatva parkolni, mert tök gáz vagyok, hogy csak orral előre tudok beállni mindenhova. Erre azért is lesz szükségem, mert ha szupertitkosügynök leszek (amely álmom gyerekkoromban is kirajzolódott már, de akkor még csak óvatosan rendőr és kommandós akartam lenni, de apa nem engedte), akkor szuperbiztonságosan kell parkolnom, és az nem az orral előre beállás. Ennek akkor is hasznát veszem, ha netán valami multi felvesz, ott a biztonság az első, és bizony a biztonságos parkolás a tolatva beállás, így ezt muszáj megtanulnom, kész. Krisztián szerint képes vagyok rá, hát majd elválik. 

A másik dolog, amit nagyon szeretnék, elmenni Editkével Párizsba. Valami becsípődés lett neki az Eiffel-torony megnézése, szóval el kell mennünk megtekinteni, amúgy én se láttam még soha. Aztán ami szintén utazási dolog, mivel tavaly nem voltunk a tengernél nyaralni, az idénre beígértem, hogy mindenképpen eljutunk nyáron. 

Több vágyam, fogadalmam nincsen. Azt gondolom, hogy életmódváltásra nincsen szükségem, hiszen egészségesen élünk, amennyire az életformánk ezt engedi. A kajára mindig figyelek, nem csak januárban vagy nyáron, és nem csak kampányszerűen. Nem fogyókúrázok, ahogyan sokaktól megkapom. De azt hiszem, nem is igazán érti az a lényeget, aki rám azt mondja, hogy mindig fogyózok, mert talán soha életemben nem csináltam semmilyen fogyókúrát. Úgy eszek, ahogy látom, hogy a testemnek jó. A kevesebb ch bevitellel szuperül tartom a súlyomat meg az alakomat, de erre mindig oda kell sajnos figyelni. De eszek rengeteg csokit is, meg sütit... De mellé járok rendszeresen és nem kapmányszerűen TRX-re, és futok. Másképpen szerintem ezt nem lehet. Ha nem mozgok, akkor hiányzik is, érzem, hogy fáj a hátam, derekam. 

Ja, amúgy öregszek is, de még a botox nem az idén lesz. Vagykitudja. 😂

Azt se fogadom meg, hogy többet mozgok, mert így is heti 3x mozgok, ennél többre úgyse lesz időm. 

Szóval a sablon fogadalmak az idén is kimaradnak az életemből.

De amit szeretnék az idén, az ugyanaz, ami tavaly is. Sokat lenni azokkal, akik fontosak nekem, akiket szeretek, és akik viszont szeretnek és foglalkoznak velem. Új kihívásokat találni a munkámban, ami lehet tök más is, mint ami eddig volt 😏 Egészségesnek és boldognak lenni. Ennyi. 

Köszönöm, ha elolvastad, kedves olvasó, kívánom, hogy neked is teljesüljenek az újévi fogadalmaid, ha vannak!

Boldog új évet kívánok!

Karácsony? Karácsony!!!

Trendi lett a karácsony nemszeretés, legalábbis annak hangoztatása, hogy nem jó senkinek a tökéletes karácsony, meg nincs is olyan. Ami amúgy igaz is lehet, de aki szereti a karácsonyt, mint mondjuk én, az elgondolkodik, hogy ez a világ ismét a feje tetejére állt. 

Nyilván nincsen abban semmi rossz, ha valaki nem szereti ezt a tömény boldogság mázat, ami sokszor a karácsonnyal jár, mert a nagy része képmutatás. Azzal sincsen baj, hogy nem sütünk bejglit, meg hókiflit szorgosan egy héten keresztül. A karácsony úgysem a  kajában és sütiben lakik, hanem a szívünkben. Viszont ha valakinek attól karácsony a karácsony, hogy van hókifli, bejgli meg halászlé, akkor csinálja azt, és ne akarjon belőle senki karácsonymártírt csinálni (ezt a szót is mostanában olvastam és tudtam meg, hogy létezik és szerintem szörnyű, mert egy oximoron), meg bolondnak nézni, hogy minek főz, a karácsony is csak egy nap, és minek rá készülni. Aki nem akar, ne készüljön, aki akar, az meg készüljön, aztán mindenki úgy ünnepel a végén, ahogyan akar. Meg amúgy is legyen világbéke 😇 

De ez ami mostanában ömlik az emberre, nekem már sok. Ebben a világban mindenkinek verbálisan vagy akárhogyan bántalmazó szülei vannak? Akikkel természetesenhogy nem akar együtt lenni karácsonykor, mert esetleg meg kell hallgatnia egy darab karácsonyi éneket, és normálisan kell (vagy illik?) viselkednie? És ez már tényleg bántalmazásnak minősül? Komolyan, akkor nekem nagyon rossz lesz, ha Editke felnő, mert bizony én is azt fogom akarni, akármennyire is nincsen jogom hozzá, hogy velem is legyen karácsonykor. És csomagolni fogok neki hókiflit, már ha megtanulok sütni egyáltalán hókiflit. Aztán tőlem azt csinál karácsonykor, amikor nem velem van, amit akar, ha úgy tartja kedve, ehet pizzát szenteste, ha neki az a jó. De szerintem tök normális együtt lenni karácsonykor a családunkkal. Aztán persze nyilván van, akinek nem, de akkor az meg ne kifogásokat keressen, hanem mondja meg, hogy pizzát akar enni és egész nap pizsiben flangálni, mert neki az a karácsony. Aki szereti, megérti, aki nem, annak meg úgyis mindegy. Nekem az a karácsonymártír, aki odamegy a családjához, pedig semmi kedve hozzá és húzza az orrát mindenre, aztán meg megír egy fb posztot, hogy neki milyen rossz. 

És hogy ennek a bejegyzésnek mi értelme van? Nem tudom, amúgy lehet, hogy semmi. De amikor egy karácsonyi filmben olyan van, hogy "szarácsony", illetve a fb-on, vagy bármilyen felületen szinte ömlik az emberre, hogy a karácsony egy milyen ostoba ünnep, de ennek ellenére azért csak vegyünk 2 méteres fát, és zsúfoljuk tele az alját ajándékkal, mert azt majd lehet posztolni és boldognak tettetni magunkat, de közben az egésztől hányunk, hát ez a felfogás nekem nem fér az agyamba. És bár 25 oldalt tele tudnék írni ezzel a  gondolatkörrel, nem teszem, mert az nem a kreatív énem lenne, és nem is ide való. De ennyi kikívánkozott a nagyvilágba, hogy igenis, én szeretem a karácsonyt, szeretek rákészülni, szeretek ajándékot venni és készíteni is a saját kezemmel, aztán csomagolni, szeretek karácsonyi dalokat hallgatni, mézeskalácsot sütni, forralt bort inni és korcsolyázni a karácsonyi vásárban. Mert nekem így az ünnep. És elfogadom, ha másnak nem, de attól még ne tolja már minden sarkon az orrom alá valaki, hogy a karácsony hülyeség. 

Majdnem 1 hónap

telt el azóta, hogy írtam volna ide a kedves kis kreativ blogomra. Rengeteg mentségem van a dologra, kezdve a lelkem széthullásától, majd szépen összeragasztózásán keresztül egy gömb fagyitól való megfázáson át a diplomajavítási hajrával befejezve. Volt ebben az egy hónapban kérem szépen itt minden, és mindig azt gondoltam, hogy sebaj, már annyi rossz történt, hogy ezután már csakis a jó jöhet, de végül mégsem jött, szóval már nem is várom, hogy megérkezzen, ideér, ha akar. Ha nem akar, akkor biztosan ott van, ahol nagyobb szükség van rá és pont. 

De mivel pár lelkes olvasóm tényleg innen merít rólam infot, és őket nem akarom riogatni, ezért elírom, hogy amúgy teljesen jól vagyok, és minden oké, legalábbis próbálok erre gondolni minden nap 😀 

Közben meg rengeteg dolog kavarog a fejemben. Tavasz van, így például ablakot kellene pucolnom. Jön a húsvét, amire tojást kell festeni, bár az idén nem kifújt tojásokkal rukkolunk elő Editkével, hanem só-liszt gyurmából készített tojásokkal, amiknek jó része már készen is van, mert bár nem írok bejegyzéseket, de azért a kreativ énem nem tud nyugodni, és születnek új dolgok, csak a közlésük sokszor elmarad, idő és lelkesedés hiányában. Ez van sajnos. 

Aztán mivel tavasz van, így megszaporodnak az emberek a mindenféle tavaszi test átalakító programokon, aminek köszönhetően azok az emberek (=én), akik rendszeresen járnak tornára, és így el is felejtkeznek róla, hogy előre be kellene jelentkezni azokra, rendszeresen kiszorulnak a rendes edzésükről. Hát így jár, aki rutinból jár tornázni. Mondjuk annyira nem vagyok elkenve, mert a tavaszi testátalakítók általában 1-2 hónap alatt feladják a nagy álmukat, és szépen süppednek vissza a jól megszokott, kényelmes életükbe, és akkor lesz majd nekem is hely a TRX-en. Futni meg bármikor lehet. Igazából ilyenkor mindig elgondolkodok, hogy miért pont tavasszal akarnak lefogyni az emberek? Egy átlag ember sokkal többször visel egy sima hosszú ujjú felsőt, mint bikinit, télen mégsem zavarja akár 10x annyi napon keresztül, hogy oldalt kibüggyen a háj a nadrágjából, nem, az a lényeg, hogy a bikiniben kb 2 hétig jól nézzünk ki. Ezt sose értettem, és mindig el kell elmélkednem ezen, nyilván összefüggésben van azzal, hogy amúgy sem rajongok kifejezetten sem a nyárért, sem a bikiniért, és nem azért mert nem áll jól 😇

A tavaszon kívül még sokat kell elmélkednem a baráti kapcsolataimon is, meg hogy bizonyos embereket, legyenek azok család vagy barát, miért nem tudok elengedni a francba? Miért kell azokon az embereken rágódnom, akik láthatóan letojingázzák a fejemet. Miért nem tudom én is ezt tenni? 

Aztán kihívás nekem erre az évre, hogy mire használjam jól ki a kapacitásaimat? Legyen azok bármilyenek. Tudom, hogy ezt év elején illett volna feltennem magamban, de akkor még volt egy jól kézzelfogható célom, ami most megvalósult, és akkor most úgy érzem, hogy konkrét cél nélkül mit sem érek, ezért gyorsan találnom kell majd egyet, amiért küzdök. Oké, van egy gyerekem, de sajnos nem vagyok az a jól viselkedő anyuka, akinek elég, hogy van egy gyereke, akit ajnározhat, meg ugrálhat körülötte, nekem kellenek ilyen saját ÉN célok, ami nem Editkéhez kötődik, hanem saját magamhoz. 

Amúgy a lakásban is nagy átalakulások zajlanak, mert bár mégsem az fog történni szeptemberben, amire már fél éve várunk, de Editkének nagylányos szobája lesz, és remélhetőleg majd ehhez is kapcsolódik bár kreativ bejegyzés, bár ahhoz még Krisztián rábólintása is hiányzik. 

Ez most egy elmélkedős bejegyzés, amiből talán már túl sok is került mostanában ide, de ígérem, jönnek a kreatívok is 😉

Mi a nehéz?

Azt látom, hogy mostanában "divat" azt gondolni, és lehetőleg fennen hangoztatni, hogy a mai embernek mennyivel sokkal nehezebb, mint a régi embereknek volt, vagy mint más embernek jelen korban. Nyilván van igazság benne, csak azt nézzük meg, hogy könnyű azt mondani, hogy régen minden egyszerűbb volt, és az élet könnyebb, de tényleg tudna egy mai ember a mai kor vívmányai nélkül élni? 

Vegyük a legegyszerűbb példát, hány ember jár gyalog, vagy netalántán bicajjal, tömegközlekedéssel dolgozni? És ebből hány családos van? Egyszerűbbet kérdezek, akinek van gyereke, ismer-e olyan szülőt, aki autó nélkül szállítja iskolába a gyerekét? Keveset, nem? De. Régen nem volt minden családban autó, régen mindenki ott lakott, ahol az iskola, ovi vagy munkahely volt. Persze, éltek tanyán is, de azok se autóval jártak el minden nap a munkahelyre. Na, akkor könnyebb volt régen, vagy nehezebb?

Régen voltak ebéd rendelő helyek? Netpincér? Volt fagyasztott tészta, zöldség (pucolva...)? Persze, valamiből biztosan volt, de ebéd rendelés tutira nem, volt helyette menza, meg otthoni főzés. Minden nap. A gyerekeknek nem pénzt adtak a szülők, hogy tessék gyerekem, vegyél uzsit, vagy nem fizették be, hanem anyuka minden nap készített szendvicset, és teát. És erre jön a mai kor embere, hogy mert volt rá ideje, könnyű volt neki. Tényleg könnyű volt? Vagy csak nem fb-ozott? ...

Könnyű volt, volt nekik mosógép? Volt nekik garmadában új ruha? Ma hányan stoppolják meg a gyerek lyukas zokniját, és hányan dobják ki, hogy majd veszek másikat, és kész? Őszintén? 

Hány anyuka épített karriert, miközben gyereket nevelt? Egyáltalán, régen hány nő AKART karriert? Egyszerre a gyereke nevelésével? És nem hiszem, hogy elvárás, hogy egy mai nőnek legyen karrierje, miközben anya. Erre a személy vágyik, nem elvárás. Senki nem várja el tőle. Tehát ő magában támasztja az elvárást a karrier felé, de közben gyereket is akar, boldog családot. 

Egyszerűen észre kell venni, hogy nem lehet egyszerre mindent, ennyire egyszerű. A régi ember nem akart mindent. Akart kenyeret, meg tejet, pont. Nem volt Herz szalámi, hogy a régi reklámnál maradjak. Nem voltak népbutító reklámok, hogy csak akkor érsz valamit, ha csilli-villi a kocsid és a ruhád meg a lakásod, és gürizz addig, amig ez meg nem lesz. Nem volt ilyen. Most sem muszáj beállni a sorba. Csak az a baj, hogy be akarunk állni, aztán meg nyavajgunk, hogy mennyi az elvárás. A normál ember saját maga elvárásainak akar megfelelni, nem a másokénak, és ha valaki azt mondja, hogy túl sok az elvárás, akkor nézzen mélyen magába, hogy ez nem az ő saját elvárása, tényleg a külvilágé? Mert ha a külvilágé, akkor bizony gyorsan le lehet építeni. Ha a saját maga elvárása, akkor meg kár nyavajogni, mert ha valamit akarunk, akkor teszünk érte, és nem a külvilágot, meg az elvárásokat okoljuk miatta, hogy fáradtak, nyúzottak, akármilyenek vagyunk. Hanem elfogadjuk, hogy most ez van, ha van elvárásunk magunk felé, hogy jó munkaerők, anyák, szülők, feleségek legyünk, akkor azért tenni kell. Ha sok az elvárásunk magunkkal szemben, akkor sokat kell tenni, vagy valamit le kell építeni. Mindent nem lehet. A mai kor betegsége, szerintem, hogy mindent akarunk egyszerre. Hát ne akarjuk annyira. Nincsen tökéletes élet, ezt be kell látni. Van olyan, amikor nagyon jó, de az elmúlik. Olyan is, hogy nagyon rossz, de az is elmúlik. 

Igaz a mondás, ami egy általam nagyon szeretett személytől származik, hogy nincsen olyan hosszú rossz, aminek egyszer ne lenne vége. Sokszor gondolok rá én is.

Például szerettem volna én is mindig autóval járni. Nagyon vágytam rá, tényleg. Talán én vagyok az egyetlen anyuka, aki mindig is tömegközlekedett az oviba. Hülyének is néznek miatta, hülyén is éreztem magam sokszor. De igazából tök felesleges lett volna csak amiatt, mert elvárás, mert tök jó lenne kocsiból kiszállni, fenntartani egy másik autót. Így eddig nem volt. Most lehet, hogy lesz. Jobb lesz nekem? A társadalom szerint, aki kívül néz, biztosan, mert íme, nem kell végre tömegközlekednem, léptem egy szintet. De tényleg léptem? Magamban? Eddig se kopott le a lábam, se a gyerekemé. Akkor? 

Számos ilyen példát tudnék hozni a saját életemből, kezdve a nem annyira jól fizető munkámtól ("Komolyan doktorival ENNYIT keresel? Nemár!") a gyerekkérdésen át ("Nem lesz tesó? Szegény gyerek!!!") a lakóhelyemig, rengeteg kritikát kapok, de ezek más emberek problémái, nem az enyémek. Nem nekik akarok megfelelni. És sokszor bizony annyira erős a külső nyomás, és frankón elgondolkodok, hogy tényleg szülnöm kellene még egy gyereket, mert Editke tuti sérült lesz tesóhiány miatt. És pedig én magam nem ezt gondolom. 

A boldogság, elégedettség saját magunkból fakad, nem a külvilágból, nem az elvárásokból, és nem a nekik könnyebb felfogásból. Senkinek nem könnyű, mindenkinek másképpen nehéz, úgy, ahogy és amit még ő elbír. Mások vagyunk, és a problémáink is mások, legyen ez a régi időkre is igaz. 

Minek tanulni? ????

Mindig felháborodásomban írom a legjobb dolgokat, ezért is ragadtam most tollat klaviatúrát. Van egy fb oldal, amit ugyan kedvelek (=lájkoltam), de talán nem sikerült még teljesen eldöntenem, hogy kedvelem-e avagy sem, mert sok dolog nagyon tetszik, de még több nem. Egyelőre kedvelője maradtam az oldalnak, és csendes szemlélődőként vagyok ott jelen. Most is kibírtam, hogy nem írtam a bejegyzés témájaként szolgáló poszt alá semmit, mert igazából célt ott nem tudtam volna érni, csak a sok picsogó anyukán (bocsi) felidegesítettem volna magam, arra meg semmi szükségem, majd itt kidühöngöm magamat. A poszt ennyi volt:

Ami akár igaz is lehetne, ha mondjuk nem lenne kiragadva ez a pár mondat egy valószínűleg hosszabb szövegből. Aki ismer, az tudja rólam, hogy kedvelem Vekerdyt. Aki tényleg ismer, az azt is tudja, hogy világ életemben kitűnő tanuló voltam. Aki olvassa ezt a blogot, az meg valószínűleg vágja, hogy kreativ is vagyok. Szóval a nagy igazságot le lehet írni, hogy van aki úgy jótanuló, hogy közben akár kreativ és tehetséges is, és van olyan, aki meg nem. Mindenféle ember van. Így teljesen tök felesleges a skatulyázás, és mondjuk ennek a mondatnak a kiragadása egy hosszabb, remélhetőleg tanulságos szövegből. Mert ez a kiragadás csak arra jó, hogy akinek a gyereke deviáns, utálja, amihez nincsen kedve (amúgy melyik gyerek szeret pakolni? van olyan egyáltalán????), akkor az tuti, hogy kreativ, és tehetséges. Igen, akik ezt a blogot olvassátok, mind tudjátok, hogy ez a lehető legnagyobb hülyeség a világon. De sajnos sokan, és még sajnosabb, sok szülő nem tudja, hogy ez hülyeség. 

Hanem mit csinálnak az anyukák ezzel a kiragadott két mondattal? Osztják agyba-főbe, ezzel önigazolást találva maguknak, hogy na tessék, az én gyerekem utálja, amit csinál, biztosan vezérigazgató lesz. Ezt tényleg oda is írta valaki az említett poszt alá. Lehet viccből, de sajnos szerintem komolyan gondolta. Ez két kérdést is felvet. 1. Minden vezérigazgató kreatív és tehetséges? 2. A kreatív és tehetséges emberek nagy fizetéssel járó munkát végeznek minden esetben? Mindenki majd maga megválaszolja, de örülök neki, ha valaki velem is megosztja a saját válaszát, az enyémet nyilván ki lehet találni.

Aztán a további kérdés, ami bennem felmerül, hogy ezzel nem csak lovat adunk pár, hát mondjuk úgy, hogy nem túl következetes szülő számára? Tényleg nem kell a gyerekünket ösztönözni arra, hogy jól tanuljon? Tök felesleges tanulni? Úgyis mindent megtalálunk az interneten? Tényleg arra biztassuk a gyereket, hogy minek az a másodfokú egyenlet megoldóképlete, te úgyis éneksztár leszel, nem lesz soha szükséged rá? Te ne tanulj meg bukfencezni, mert úgyis programozó matematikus leszel, nem kell tornáznod? Ja, bocs, elfelejtettem, hogy a testmozgás az kivétel az iskolai tárgyak közül, az mindenkinek kell :P Vagy nem? ....

Szóval a kérdések száma nálam végtelen, ami ezzel a két kiragadott mondattal felvetődött bennem, és amit felvetett más - hát mondjuk azt, hogy - szülőtársban, bár utálom ezt a szót, de kezdek beletörődni, hogy van ilyen. 

Tényleg törődjünk bele, hogy a gyerekünk deviáns, és nem csinálja, amihez nincsen kedve? Ne is ösztönözzük, hogy azért csak próbálkozzon? (rendet rakni, pl). Hagyjuk, nőjjön, mint a gyom, vagy mint alma a fán (ez is Vekerdy hasonlata, a gyomosat én szoktam használni, nyilván szakmai ártalom :P), úgyis megérik? Ez tényleg működni fog? Ezzel nem jó sok deviánst nevelünk ki, akikkel senki nem foglalkozik külön, mert hát devinás, biztosan nagyon kreativ és azért? Oké, tudom, hogy ez is kisarkított. Ami nem jó. De az sem jó, hogy ezt a két mondatot a fb-ot, mint nevelőezközt olvasva a szülők egy része (és bocsi, de főleg az anyukák) hátradől, hogy jaaaaa, hát ha a Vekerdy is ezt mondja, akkor ez tuti így van, nem kell azt a gyereket "megzavarni" holmi rendszabályozással, hogy azért csak próbálkozzon már megérteni a fizika/kémia törvényeit, hát nem erre kell "kényszeríteni", majd megérik, mint alma a fán, aztán lesz belőle rockzenész, annak nem kellenek ilyen úri huncutságok. Ez jó lesz nekünk? 

Nem azt mondom, hogy egy matek analfabéta gyereket arra kényszerítsünk, hogy színötös legyen matematikából. De mondjuk azért ne bukjon meg. És azt sem mondom, hogy aki színötös, az a jó. Csak azt mondom, hogy aki annyira a sablonozás ellen van, akkor az ezt a Vekerdy féle sablont se használja már védőpajzsnak a gyereke viselkedésének magyarázatára! A gyereket nevelni kell. Sajnos nem alma a fán. És hogy a saját szakmámnál maradjak, azrét az az alma se csak úgy magától érik meg a fán, és lesz egészséges, szép kinézetű alma. Kell hozzá a fa is (=szülő), hogy az egészséges legyen (=elégedett szülő), kell metszeni azt a fát, hogy legyen rajta alma egyáltalán (=nevelés???? talán), kell permetezni, hogy ne rágja le valami, ne pusztítsa el egy gomba (=nevelés ismét????), kell neki a napfény, szél, környezeti hatás (=talán iskola, barátok, hatások, pénz????), és bizony, nem minden alma lesz szép és kívánatos. Akkor se, ha mindent megkapott a fától, és a környezettől. Előfordul, hogy úgy is csak egy ronda alma lesz, amit senki nem vesz meg a teszkóban. És vannak léalmák, zöld almák, piros almák, savanyúak és édesek. Akkor miért gondoljuk, hogy egy sablont, miszerint a kreatív ember deviánsan viselkedik, és aki jótanuló az már eleve nem kreatív, rá lehet húzni minden gyerekre és emberre? Miért kell a rossz viselkedésű gyerekre kívülről magyarázatot keresni? A szülőnek önigazolást, hogy nem ő rontotta el? Igazolást, hogy nem is lehet elrontani? Sajnos el lehet. Főleg akkor, ha azt várjuk, hogy a gyerek úgy érjen meg, mint alma a fán, és nem gondolunk bele, hogy az a fa is sok mindent megtesz az almájáért, tehát nem magától érik. Nagyon nem....
Félreértés ne essék, szerintem is okos dolgokat mond Vekerdy, nagy tudású, okos embernek tartom, örülnék, ha ennyire értenék a neveléshez, mint ő. De a szavait a nevelési hibák eltakarására, vagy esetleg veleszületett tulajdonságok magyarázatára fordítani nagyon nem hasznos. És sokan eléggé félre is értelmezik a szavait, amiket mond, kiragadják, aminek veszélyes következményei lehetnek (talán nem mindig ténylegesen értő fülekre találnak a szavai). Vekerdy pl soha nem hagyja ki egy interjúból sem, hogy elmondja, hogy az ő véleménye, nevelési elve sem univerzálisan alkalmas és jó minden egyes gyerekre főleg a waldorf kapcsán jön ez elő sokszor). Ezt is érdemes lenne szem előtt tartani. Sajnos nála sincsen a bölcsek köve. Hinni lehet a szavainak, de azért a józan eszünket sem kéne sutba vágni. A tudás hatalom. Az internet is az; tudás is, hatalom is. De ha jön az áramszünet, sokan ész nélkül maradnak.

Nem kell szabadság???

Van egy blog, amit nagyon kedvelek, pedig alapvetően nem szeretem a városias szellemű, életmód blogokat, mert mindegyik arra törekszik, hogy megmondja a tutit, pedig egységes, mindenkinek megfelelő "jó" nincsen soha, semmiben, mert ahányféle az ember, annyiféle "jó" létezik, legyen az gyereknevelés, vagy sütés, vagy munka, vagy öltözködés. De valamiért ezt a blogot szeretem, ha a vezetője nem is egy számomra szimpi nő, de jó gondolatokat ír le (vagy vesz valakitől? kitudja). Viszont néhány napja egy olyan szintén divatos, kis képes feliratos okosságot tett közzé, ami nem megy le a torkomon. Tudom, hogy maradi vagyok, tudom, hogy nincsen mosogatógépem és az instant kávét is szeretem, de ez a mondat kiverte nálam a biztosítékot. Mivel nem akarom rontani (mondjuk eleve hülye gondolat, hogy én a kis minigondolataimmal egy nagy blogger bármi dolgát tudnám rontani...) a blog semmilyen renoméját, így nem írom ki pontosan, megjelölve forrással, de aki olvassa ezt a  blogot, rá fog ismerni, aki meg nem ismeri, az meg nehogy előítéletes legyen később. A mondat lényege abban foglalható össze, hogy minek vágyódik az ember az évi jól megérdemelt szabadsága után a munkájából, keressen olyan munkát, amiből nem akar szabira menni. Hm. Hm. Hm. 

A blogot rengetegen "követik"(ami nem jelenti azt automatikusan, hogy olvassák is, de legyünk optimisták).

Sok közülük tényleg nagyon városias, és meglehetősen könnyen befolyásolható huszonennyimennyi éves. Amivel nincsen baj. Csak annyi, hogy ennek a korosztálynak (már tisztelet a kivételnek, persze), amúgy is akkora az arca, hogy iszonyat. Főleg a fővárosiaknak. Szóval ezeknek azt írni, hogy figyelj, nem kell neked véres verejtékkel pénzt keresned, nézz meg engem, imádom a blogolást és jól meg is élek belőle, és hawaii dizsi napfény van, szerintem felelőtlenség. Persze egy blog nem nevelő célzatú, azt is tudom.  Meg azt is, hogy igen, van aki tényleg megél a blogolásból, de valahogyan nem tudom elképzelni, hogy neki ez a munka az élete minden percében akkora flash, hogy soha nem akar akár csak pár napra is kiszakadni belőle. Vagyis bocsi, ő ki tud, mert a technikának köszönhetően lehet nincs is jelen pár napig, de a bejegyzések és időzített állapotok miatt úgy tűnik, mintha. És itt van szerintem a kutya elásva, hogy úgy tűnik mintha. 

Akarjunk olyan munkát, amiből úgy tűnik, mintha soha nem akarnánk elvágyódni? Jó az, hogy úgy tűnik, mintha tökéletes életünk lenne? Cukormázas boldog munkásokkal? Ez valóság?

Egy orvos élete minden egyes percében szereti a munkáját? A fogakat tömni, a kismamákat nyugtatni, a néniknek a receptet felírni? Az óvónénitől tényleg elvárható, hogy napi 8 órában csillivilli mosolyalbum legyen, és soha ne kívánkozzon az ovitól lehetőleg minél messzebb egy csendes zugba, ahol senki nem kér zsepit tőle? A tanártól elvárható, hogy ne kívánja melegebb éghajlatra a tini diákjait? Vagy a boltostól, hogy ne legyen ki minden testrésze az idióta vásárlótól, a postástól, hogy ne akarja csak egyszer, hogy a sarki kutya ne ugasson? Vagy ha senki nem lesz orvos, óvónéni, tanár, boltos, postás és a többi, mert olyan munkát alakít ki (kérdés, hogy hogyan), amiből sose vágyódik el, akkor ki fogja ezeket a munkákat elvégezni? Miért várjuk azt, hogy ezek a munkák megbecsültek legyenek, ha egy fő bloggerina is azt írja, hogy nehogymár neked olyan munkád legyen, amiből elvágyódsz? Ez jó, tényleg, építő jellegű?

Egy ponton nyilván igen, hiszen csak abban a munkában lehetünk jók, amit valamilyen mértékben szeretünk csinálni. De én nem hiszek abban, hogy aki szereti a munkáját, az soha nem akar legalább egy kis időre kiszakadni a munkahelyéről. 

Hiszen lehet valakinek a legjobb élete, mégis másra vágyik.

Az emberbe bele van kódolva valahol, hogy vágyik arra, ami eltér a megszokottól, és az a mindennapi ember életében egy részt a szabadság. 

Szóval nem értem.

Nem értem, miért kell ilyet odanyomni az emberek arcába, hogy figyeljél már, várod a szabid, de egy lúzer vagy, miért nem olyan életed van, amiből nem akarsz szabira menni? Ez egy csúnya mondat volt, tudom.

Hozzátartozik, hogy ez a bloggerina külföldre ment most. Ami tökjó, onnan is tudja működtetni a blogot, és igazából így új életet, új insiprációt (de utálom ezt a szót, de divatos) kaphat, ami egy hát félig azért művész embernek nyilván fontos. Az íráshoz, az új ötletekhez ez mindenképpen kell, az ihlet (puccos nevén inspiráció, ohjeeee). Szóval nekem ez a szabadság nem kell dolog kicsit ilyen önigazolásnak tűnik. Hogy lám, nekem milyen remek a melóm, nem kell szabi. És tényleg, szuperjó lehet neki, emiatt jóféle irigység van is bennem, hogy bakker, megél abból, hogy blogol meg mindenféle videoakármiket tart. Komolyan, le a kalappal. Szeretnék én is ilyet, de valszeg nekem nem lesz. De annak ellenére, hogy sikeres ebben, miért gondolja, hogy másnak is ez a jó? Vagy hogy erre kell biztatni más embert? Nem csak azért, mert elvárja, hogy tapsikoljanak, hogy "tényleg, dejóis neked, hiszen annyira szuper a munkád, hogy szabi se kell, de jól nyomod!" "jajjj, bárcsak nekem is ilyen életem lenne, de hát nem mindenki olyan ügyes, mint te" és a többi. És ezekben a mondatokban az a szép, hogy igazak is, egytől egyig. Tényleg ügyes, tényleg jó neki, de valahol ezt be kellene látni, hogy ezt nem fogja mindenki olyan szépen egységesen tudni követni, mint pl azt, hogy ne ölj meg más embert, vagy mittudomén, valami életigazságot.

Ebben a mostani világban amúgy mindenki életigazságot gyárt. Nem tudom, megfigyeltétek-e. Csak az a baj, hogy minden életnek más az igazsága, ahogyan minden élet más és más. 

És szerintem, aki teheti, menjen szabira, mert az jó, akármilyen nagyonremek munkánk is van.

És akkor most csendben hallgassunk azokról, akiknek 1-2-3-4-stb gyereke van, és mondjuk kicsik, és akkor olyan, mint pihentető nyaralás az ő életükben egy oximoron.... Vagy akik otthon gazdálkodnak, és mondjuk esélyük sincsen elmenni nyaralni. Akik annyira mélyen vannak, hogy enni sincsen, nemhogy nyaralni... 

Szóval igen, persze, van egy nagy felvevőpiaca ennek a féle gondolkodásnak, csak akkor nem kell majd sokáig elmélkedni, hogy a fiatalok miért nem akarnak tanulni, miért akarnak lábat lógatni, és miért jobb otthon ülni anyuka nyakán, mint dolgozni, vagy miért jobb ugyan családban élni, de benne mégis gyereknek maradni (ebben a témában tök jó dolgok olvashatók a panpeterstop blogon, ha nem ismeri valaki, érdemes megnézni).

A bejegyzés egyesek nyugalmának megzavarására alkalmas gondolatokat tartalmaz, de minden felelősség az olvasót terheli ;)

Nem kreativ bejegyzés

Hanem dühöngő.

Most olvastam egy cikket egy olyan oldalon, ahol viszonylag sok értelmes cikk szokott megjelenni a gyerekekkel, anyasággal, neveléssel kapcsolatban. De ezen a cikken teljesen fennakadtam, mert egyszerűen nem értem, hogyan kerül egy ilyen oldalra ilyen cikk. A téma: hogyan legyen pihentető a nyaralás egy vagy több gyerekkel, mert az általában azért fárasztó. Az ember lánya meg azt gondolja, hogy dejóóó, hátha valaki tud jó tippekkel szolgálni arra vonatkozóan, hogy mittudomén, mit főzzek a nyaraláson vagy főzzek-e egyáltalán, milyen játékot vigyek magammal, vagy vigyek-e egyáltalán, milyen ruhát vigyek (nem itt most kimarad, hogy vigyek-e egyáltalán :P), és így tovább. És a cikk még így is indul, pár kis praktikus tanáccsal, hogy ne vigyünk 25 bébiételt, nyilván ahova utazunk, ott is lehet kapni. De aztán kb 20x annyi sorban, mint a praktikus tanács, meg reklám az egész. Menjél all inclusive szállodába, ide és ide. Menjél olyan szállodába, ahol van jól képzett animátor, mert akkor kimasszíroztathatod magad, amíg az animátor cukilány foglalkozik a gyerekeddel, és persze a legjobb animátorok ebben és ebben a szállodában vannak. Menjél olyan helyre, ahol eső esetén van benti játszóház, nehogy a gyerek unatkozzon (WTF? a szüleivel unatkozik amúgy??), erre a legjobb példa ez és ez a szálloda. 

Volt még pár példa, burkolt reklám, amit nem írok most ide.

Csak úgy elgondolkodtam.

Hogy a családi nyaralás tényleg az, hogy a gyerekünket odatesszük egy játszóházba, és jajjdejó, vagy csillivilli animátorokra bízzuk, ahol "jó kezekben van". Én vagyok a hülye, hogy a családi nyaralás, az mondjuk nem animátorral töltött családi nyaralást jelent? Nehogy unatkozzon????? Van olyan családi nyaralás, ahol egy gyerek unatkozik? Vagy akkora baj az, ha unatkozik? Majd kitalál magának valamit, nem kell egyből készen kapnia egy szuper játszóházat. Akkor az agyát sem kell használni, hogy mit játsszon, mert ott az instant megoldás. Tényleg ez kell egy családi pihenéshez? Tényleg az a cél, hogy a gyerek minél messzebb legyen tőlünk, mert vele együtt nem lehet pihentető egy nyaralás? És tényleg nem az, oké, nekem csak egy van, megkapom pont elégszer, és nyilvánvalóan el sem tudom képzelni, mekkora dolog 2-3-4 gyerekkel nyaralni, és tényleg nem, nem is szeretném, azért van egy gyerekem, de lényeg a lényeg, tényleg fárasztó. De az egész gyereknevelés fárasztó. Aki gyereket vállal, az tudja, vagy idővel rájön, hogy fárasztó. De hogy egy családinak nevezett nyaralást azzal próbálnak elsütni, hogy ott az animátor... Akkor vigyünk magunkkal eleve egy dadát, aztán kész, nem kell foglalkozni a gyerekkel sem. 

Tudom, hogy egyesek szemében a kiakadásom nem érthető. Nekem nem azzal van bajom, hogy valaki vágyik arra, hogy ne bőgjön/nyüzsögjön/ugráljon/bármit csináljon egy vagy több gyerek legalább pár óráig a közelében, ez teljesen érthető, és rendben van. Nekem azzal van bajom, hogy a családi nyaralás is az animátorokról szóljon, mert addig mi tudunk menni masszíroztatni. Hogy minden már a minél több program betömörítéséről szól, hogy a gyerek nehogy unatkozzon, és a szülőnek nehogy gondolkodnia kelljen, vagy netalán tán a gyerekével foglalkozni. Nem, fizess be all inculsive welnnessz csodára, és minden problémád megoldva, csak a bukszád legyen vastag. És ez az élet, és akkor vagy jó szülő, ha ezt megteszed, hiszen egy gyerek nem unatkozhat!!!
(Egy olyan zárójeles érzésem is van, hogy van aki fél egyedül maradni kizárólag a családjával, otthon, vagy valami más helyen több napig...)

És sajnos nem csak ebben a cikkben találkozok ezzel a mentalitással. Persze nézőpont kérdése, hogy sajnos, vagy nem.

Van egy ismerősöm, akivel rendszeresen találkozok, nem a barátom, de nap mint nap összefutunk mert egy irányba megyünk dolgozni. Két gyereke van. És azt látom rajta, hogy belefeszül, hogy a gyerekeit szó szerint szórakoztassa az év minden napján, és nyáron meg különösen. És ki van akadva, hogy hogy lehet, hogy mi nem voltunk a tarzanparkban/dinóprakban/XY játszóházban/moziban/stb Editkével. Egyáltalán nem is érti, hogy akkor én mit tudok "felmutatni" a gyerekem szórakoztatására, ha nem viszem ilyen helyekre. És az egy dolog, hogy nem viszem, de nem is akarom!!! Nem tervezem. Ezt végképp nem tudja befogadni. És mikor azt mondom neki, hogy hát pl elmentünk piknikezni a parkba, és vittünk sátrat, tök jól elvoltunk, akkor néz szánakozva, hogy "szegény gyereknek csak ennyi jut". 

Tényleg az a cél a gyereknevelésben, hogy állandóan szórakoztatva legyen az a gyerek? És lehetőleg a szülő teljes kivonásával legyen mindez? Ez építi őt? Ez a trendi, azt tudom. Azt is, hogy én nem vagyok trendi. Hogy én elviszem könyvtárba a gyerekemet, és választok vele könyvet. Nem az animátor mutogatja neki a szupi csillivilli szétfejlesztő könyveket. Hogy elmegyek vele bicajozni (oké, ezt Krisztián szokta, de most nem az a lényeg) és nem a tarzanparkban egyensúlyoz valami ketyerén (ami biztosan jó, nem vagyok én a tarzanpark ellen, félreértés ne essék, ez csak egy példa). Hogy babot pucol velem, borsót fejt, búzát öntöz, paradicsomot kezel gombával, és nem fizetem be valami kézműves/ökobio/környezetvédő/lovas/stb táborba, ami szintén szuper, és szeretném is, hogy menjen majd, ha erre lesz igénye, de amíg kicsi, addig pont én is elég vagyok neki, persze ez sok energiával jár. De velem van. Szerintem ez a lényeg. 

Messzire mentem a cikktől, ami elindította a gondolataimat, de mindig arra jutok, hogy ez a gyereknevelésesdi nem jó irányba megy. Szerintem, nyilván a vélemények különböznek. Persze, tudom, ott van a másik oldal is, a tanyára költözzünk ki és fejjen a gyerek is tehenet, neveljük otthon, az iskola nem gyereknek való stb. De szeretném hinni, hogy a kettő között is létezik valami középút. Mint mindenben.

Menütervező

avagy hogy leszünk tudatos főzők? A kérdésre természetesen és sajnos nem tudom a választ, de mindig vannak remek ötleteim, hogy mit hogyan kellene csinálni, amivel legtöbbször szerencsétlen Krisztiánt fárasztom, de amúgy tök jól bírja.

A legújabb ötletem, hogy teljesen véletlenül elkeveredtem egy naptárvásárra, és mit ad a jó ég, hát pont PONT volt ott egy főzős, menütervezős és ami a legfontosabb matricás tuti naptár, amit 200 kemény magyar forintért árusítottak, és akkor és ott azt éreztem, hogy ez kell nekem! És ez fogja megoldani az állandó kérdést, hogy "Mi legyen az ebéd?" amire az állandó válasz a "Mindegy, de pontaznelegyen amitkitaláltál... haneminkább süssél pizzát!" Szóval nálunk mindig ez van. A kajákat mindig én találom ki. Editkének még viszonylag tág a repertoárja, ami leginkább rakott krumpli,. halrudacska krumplipürével, palacsinta, gofri, túrógombóc, túrós galuska, és persze sült vagy rántott husi. Krisztián leggyakrabban mindegyet akar enni, de azt nem tudom, hogyan kell készíteni :P De cserébe bármit megeszik (szinte) és soha nem reklamál kaja miatt. Szóval azért jó, nem lehet panaszom, de szerintem minden anyának ez a mitfőzzek az egyik mumus, hogy egyszer legyen már, aki kitalálja, mi legyen a kaja, mondjuk minden hétre előre. Hát ez a naptár mondjuk ezt a kívánságot nyilván nem helyettesíti, de azért egy szupi kis tervező. Az én célom vele az, hogy majd ha valamelyik kedves családtagomnak kipattan az isteni szikra az agyából, hogy mit szeretne enni, akkor azt majd szépen felírjuk a naptárba, ésmilyenjólesz. Aztán lehet nem lesz mégse olyan jó, de egyelőre mindenki lelkes, Editke és Krisztián is. Editke a matricáktól lelkes, Krisztián a kajáktól, hogy bármit felírhat :D Maximum nem teljesül :P

Ilyen ez a szuper kis naptár:

Látszik, hogy már írtam is bele, mondjuk a kézírásom kibogarászásával még nekem is vannak problémáim, de Krisztián legalább szépen ír, mindenesetre szebben, mint én, úgyhogy töltögetheti szépen. Az a gondoltaom is van még amúgy, hogy nem csak a tervezésben fog segíteni ez a kis naptár, hanem ha elég kitartóan vezetem, akkor mondjuk már könnyebben látom, hogy mit ettünk régebben, mi az, ami eszembe sem jut, mint lehetőség, például tök régen főztem brokkolis tésztát, amit majd gyorsan be is illesztek valahova. Tehát nem csak a jövőbeli kaják tervezéséhez lesz jó, hanem ötletmerítéshez is :D Az még nem kristályosodott ki bennem, hogy a matricákat mire is fogom benne használni, de van egy gyanúm, hogy lehet nem is ebbe a naptárba fognak kerülni a szép kis matricák :)

 Ez az idézet az alján különösen nagyon tetszik :)

Egy baj van a naptárral, de az óriási. Nem tudjuk felrögzíteni sehogyanse a hűtőre, mert nincsen olyan erős hűtőmágnes, ami képes lenne megtartani :( Pedig ennek a naptárnak egyértelműen a konyhában és azon belül is a hűtőn a helye, így ki kell találnom majd valamit. Ötleteket szívesen várok ;)