Barátságtálak egy majdnem 30 éves barátság megünneplésére

Krisztinával már ovis korunk óta ismerjük egymást, és hellyel-közzel azóta szeretjük is egymást, bár ezt gyerekeknél elég nehéz egyértelműen kijelenteni, hiszen Editkén is látom, és anyukám is mondja, hogy a barátság gyerekkorban még nem annyira csak a nagy boldog egyetértésről szól. De talán ezért is jók a gyerekkori barátságok, mert akkor még az emberen nincsen rajta az a kötelező máz, hogy megfeleljen a másiknak, hanem szabadon kimondhatja, hogy igenis, most nem vagyok a barátod, mert mással mentél el uzsi után játszani, és nekem ez rosszul esik. És lehet büntetlenül meg is sértődni ezért, és felróni a barátnőnek. Felnőtt korban egy ilyet meglépni már nem lehet, maximum a tényleg erős barátságokban teszi meg az ember, hogy azt mondja, hogy na most tedd le a telefont, mert felidegesít, amit mondasz. Én mondtam már ilyet Krisztinek, és letette, és tiszteletben tartotta, hogy akkor nekem most nem jó a lelkem állapota, amiről ő is tehet. De napok múlva próbált kiengesztelni, és nem is beszéltünk róla többet. Szerintem ilyen egy igazi barátság. Nem attól igazi, hogy kifelé, a nagyvilágnak barátság, hanem mert befelé is az. Mert tudod, hogy a józan ész határain belül bármit kérhetsz a másiktól, az segíteni fog. Bármit mondhatsz neki, nem fog hülyének nézni, vagy ha annak is néz, megmondja, de megpróbál megérteni és valahogyan segíteni, ha a helyzeten nem is, de az ember lelkén mindenképpen. Aki ott van, ha házasodsz, és akkor is, ha válsz. Aki nem csak a boldog pillanatait osztja meg veled, hanem azt is, hogy talán most cseszi el az életét, és most akkor mi legyen. De lehet vele nevetni azon, hogy mennyire bénán áll az emberen egy felső, vagy mennyire meg vagyunk már zakkanva a gyerekek kiszolgálásától, vagy hogy a férfiak mégis mennyire tipikusak (=hülyék) tudnak lenni, de azért szeretjük őket, mert mit lehet tenni. Aki soha nem fogja megkérdezni, hogy mennyit keresel, vagy miért nem mész jobb helyre dolgozni, ha látja rajtad, hogy boldog vagy azzal a nyomorult állással, amit csinálsz, és még képes érte becsülni is, hogy inkább az éhbért választod, de mégis azzal foglalkozol, ami a szívedhez közeli. Sőt, büszke rád ezért. Nem sok ember büszke pont rám, de azt tudom, hogy a családomon kívül Kriszti az egyik ilyen ember, még ha nem is egy nagy érzelmi megnyilvánuló, akkor is. 

Naszóval, elmentünk megünnepelni ezt a nagy kort, amit a barátságunk megért, és az egyik állomás a Madebyyou volt, ahol Krisztina már járt, én még nem. Belinkelem ide a honlapot, hátha valaki kedvet kap. A dolog lényege, hogy ide be lehet ülni, kiválasztani a tárgyat, amit meg szeretnénk festeni, kiválasztani a technikát, amiből rengeteg van, ezt meg is mutatják, és utána elkészíteni a művet. Ami nagyon tuti, hogy nem kell x óra alatt teljesíteni, ha elfárad az ember egy fél óra után (nem, ilyen nincs, mert olyan jó csinálni, hogy 2-3 óra csak úgy elröppen!), akkor elteszik a félkész művet, és akkor lehet folytatni, amikor kedvünk van hozzá, ha 2 nap múlva, akkor akkor, ha 1 hónap múlva, akkor meg akkor :) Az árban minden benne van, a technika megmutatás, a festék, a máz majd a kész műre és a kiégetés is. Nem mondom, hogy éppen olcsó mulatság, és hogy menjünk minden hónapban, de azért egyszer belefér, és akkora élmény, hogy szerintem mindenképpen érdemes kipróbálni. 

Mi Krisztivel egyforma, ovális tálat választottunk, mert nekünk nincsen sok (semmi...), kínáló tálunk, ami szép lenne, mivelhogy nem házasodtunk, így az ilyen típusú nászajándékból is kimaradtunk érthető módon. A színe nekem egyértelmű volt, hogy zöld lesz, Kriszti rózsaszínest választott. Az alap színt egy kicsit megcsavartunk, mert színátmenetesre készítettük el az alapot, ami elég bonyolult volt, bár első ránézésre tök egyszerűnek tűnt, ahogyan a csajszi mutatta...De a harmadik rétegnél már határozottan belejöttünk a dologba. A mintázás aztán még pöttyözéssel is folytatódott, amitől nekem begörcsölt az ujjam, és hát nem tagadom, hisztiztem egy sort, mielőtt a belsejét hajlandó lettem volna kipöttyözni, de végül szép lett még nyersen is szerintem. 

És égetés után, hát nekem nagyon-nagyon tetszenek, azt hiszem, teljesen méltóak a barátságunk korához :) Már ha lehet ilyet mondani.

És a készítés közben is csináltunk pár képet, merthát no, azt kell :) Úgysincsen valami sok közös képünk, amit eléggé elítélendő dolog, főleg, hogy Kriszti fotós... :)

Nyári ajtódísz (és játék az olvasóknak!)

Igaz már a legtöbb boltban az őszt hirdetik az iskolakezdéssel, meg a nyári ruhák leértékelésével, de július végén szerintem még nyár van, és inkább arra gondoljunk, hogy mennyit lehet még strandolni meg dinnyét enni, mint az iskola- meg óvodakezdésre... Én gyerekkoromban nagyon vártam minden nyáron, hogy mikor kezdődik a suli, tehát nem lehet azzal vádolni, hogy nem szeretem az őszt (meg amúgy se, mert az egyik kedvenc évszakom amúgy, a nyarat a nagy melegével néha alig tudom elviselni, elvégre téli gyerek vagyok!), de azért ez a júliusban gondoljunk az iskolakezdésre dolog nekem kicsit sok. Én nem akarok még arra gondolni, hogy szeptember elsejével a kis nyunyusom ovis lesz. Arra végképp nem, hogy hogyan fogja viselni a bölcsiből oviba menetelt (rosszul, tudom, nincsenek illúzióim, imádta a bölcsit, ahogyan én is :( ). De próbálok (jobb pillanataimban) optimista lenni, hogy csak kisírtam, hogy ott legyen neki Bíborka, csak ügyes gyerek, meg már nagy is, meg minden, de akkor is, nehéz lesz.... De erre még nem kellene gondolnom, hiszen előttünk áll még egy nyaralás (hogy fogja bírni a 6 órás autókázást, lövésem sincs...), egy új autósülés vásárlás, egy augusztus 20-a és még annyi minden. Szóval nyár van! Ez a lényeg.

Ha nyár van, akkor egy mezőgazdásznak egyértelműen rengeteg a dolga, hiszen "szezon" van. Hát úgy őszintén én ezt a laborban annyira nem érzem, maximum azon, hogy akiknek kinti kísérleteik vannak, azok ugrálnak, mint pók a falon, hogy fog-e holnap esni vagy nem, én meg azt látom, hogy egyre több kintről begyűjtött minta pislog rám vizsgálatra várva a laborasztalon. Tehát nem árulok el nagy titkot, igaz, hogy agrármérnök vagyok, de igazából laborpatkány, aki a napot se nagyon bírja... :D  De mikor gyerek voltam, akkor kivettem a részemet az aratásból, hiszen kombájnírnok voltam (na ki tudja, az mit jelent, nyer tőlem egy hmmmmm, csokit, vagy egy nesszeszert! de komolyan! Márti nem vehet részt a játékban, se anyukám, de aki elsőnek leírja, az nyer tőlem egy tuti baglyos nesszeszert, na?), aztán meg laborban dolgoztam gimis koromban, ahol búzát minősítettünk. Igazából most se nagyon csinálok extrább dolgokat itt az egyetemen, maximum más gépekkel és kicsit komolyabb fejet vágva mindeközben :) Szóval nyár, aratás, búza, így egyértelmű, hogy az ajtódíszem is ehhez kapcsolódik. 

Az ötletet a Praktikában láttam, de módosítottam rajta. Pl a Praktika szerint lehet venni hobbiboltban száljára búzát. Hm. Van olyan ember, aki tényleg ha búzát akar, akkor nem a szántóföldre megy ki (illetve az ott dolgozó kollegáitól puncsol), hanem bemegy a boltba és vesz búzát? Szálas búzát? Hát nekem ez kicsit sok volt, de nyilván a munkám miatt is. A Praktikából azt is megtudtam, hogy többszínű búza is van.... És vegyünk két színt is, mert akkor lesz szép az ajtódíszünk.... Más kérdés, hogy az én egyéni meglátásom szerint egész egyszerűen amit ők felhasználtak, annak egy része nem is búza volt, hanem árpa, de mindegy, nem vagyok egy nagy szántóföldi szakember, nyilván a Praktika sem az, meg az olvasótáboruk sem. Csak milyen már, hogy egy KREATIV újság nem arra buzdít, hogy igen, légy kreativ és menj ki bakker egy rendes búzaföldre, és nézd is meg azt a szerencsétlen búzát, és akkor szedsz belőle 40 szálat a széléről, kirándulsz is egyet, tanulsz, a szántónak összehasonlíthatatlanul nagyon jó légköre van, amit sehol máshol nem kapsz meg, és akkor lesz neked búzakalászod meg élményed is hozzá. Nem, menj be a boltba és vegyél :( Számtalanszor kiábrándultam már a Praktika szerkesztőiből, mert persze nyilván nekem soha nem lenne ennyi ötletem, főleg nem minden hónapban, de néha olyan fantáziátlanok.... Sokkal többet is ki lehetne hozni egy-egy ilyen kis cikkből, mint pusztán ajtódíszkészítés... Aztán lehet csak savanyú a szőlő, de nem hiszem. Nem sok kellene ahhoz, hogy fokokkal jobb legyen az az újság. Legfőbb bajom az, hogy mindig olyan távolságtartóak és személytelenek maradnak, kicsit se akarnak kitörni. Ez egyedül a receptes csajra nem igaz, akit bár annyira nem szerettem régen (Borbás Marcsi), de ebben a Praktikában nagyon is jók az írásai (ha ő írja egyáltalán, de gondolom igen), és a receptek is. És mindig visz bele a saját dolgaiból, ami miatt az ellenszenvem ellenére tök megkedveltem. Míg a főszerkesztőt kb sose fogom :( Hát ez van, nem kell olvasni, de amúgy jó ötletek vannak az újságban, ezért járatom (vagyis Krisztián járatja nekem), és szeretem is. Csak lehetne sokkal-sokkal jobb, és olyan idegesítő, mikor látod, hogy valami mitől lenne jobb, egy kis lépéstől, és mégsem teszik meg :/ Mondjuk értem én, valszeg annyian olvassák amúgy is, hogy semmi szükségük arra, hogy fejlesszék magukat. 

Az ajtódíszhez nem lesz szükségünk olyan nagyon sok mindenre, és gyorsan el is készíthető.

Hozzávalók:

• búzakalászok, egy kis szárral együtt, nekem a fele kb árpa volt
• szalma koszorú alap
• rafiaszalag
• ragasztópisztoly
• az eredeti ötletben nemzetiszín szalag van kötve az ajtódíszre, én rafiamasnit csináltam rá helyette

A búzakalászokat ragasztópisztollyal a koszorúalapra rögzítjük, szépen szorosan egymás mellé. 3 rafiaszálat összefonunk, masnit készítünk belőle, meg akasztót, és azokat is felragasztjuk a koszorúra. Aki szeretne tehet rá nemzetiszín szalagot, masnit is. Aztán kiakasztjuk az ajtóra és örülünk neki :)

És a kedvenc képem a kis Béluskámról (mostani kedvencem...)

Szalmabála fotózás

Ez nem az én kreativkodásom, de azért nekem is részem van benne (csak én fetrengtem a bálákon), és nehogy szó érje a házam elejét, hogy ritkulnak a bejegyzések, ezért ide is felteszem azt az egyetlen nyers képet, amit kikunyiztam Krisztitől. 

A fotózás körülményei nem igazán voltak optimálisak (egy gyerek az autóban nem aludt, hanem csokit evett, egy gyerek a nyaralóban aludt, és bíztunk benne, hogy nem is kel fel, egy gyerek stabilan a mamánál volt, azért ez megnyugtató, vele nem lehet baj :P és egy kukkoló traktoros bácsi a nyomunkban...), de hála Kriszti kitartásának és utasításainak, na meg a tehetségének, nagyon jó képek készültek, amelyeken majd még dolgozik, de itt egy teljesen orginiale, nem photoshopos "nyers" kép, ami azért nem semmi! (Oké, tök büszke vagyok rá, hogy ilyen kép készült rólam, no) Köszönöm Kriszti <3

(És aki nem hiszi, hogy nem fotoshop, az járjon utána és fusson sokat :P)

Bagolymánia

Még mindig tart, néha én is behódolok neki, mint az ablakos bagolyfüzérnél, de néha meg nem szeretem, mert már mindenhonnan a bagoly néz vissza ránk. De van két menthetetlenül bagolymániás ismerősöm is, akiknek minden alkalomra lehet bármilyen baglyos őrülettel előállni, és még örülnek is neki :) Így aztán kimeríthetetlen ötletek sora jöhet nekik, mindegy, hogy mi az ajándék, csak legyen rajta bagoly, és akkor tuti nyerő :D 

Így született ez a teljesen egyszerűen elkészíthető ajándék páros, a baglyos gyűrű és felső szett. A felsőt sajnos nem én varrtam, ennyire azért nem vagyok ügyes, de a gyűrűt azt már én készítettem tényleg. Bár az se volt egy nagy meló, csak egy jó ötlet kell a gyűrű mintájához, és már dombon a tanya, ahogyan Asztalos tanár úr mondta nekünk a Rózsában anno. Az ajándékszett Dórinak készült, elmaradt név- és szülinapi ajándékként. A felsőt turiztam (hát ez van, de szerintem egy butikban se adnak jobbat, és Dóri nem sértődött meg rám emiatt), a gyűrűhöz vettem az Aranyvirágcserépben egy gyűrű alapot, kerestem a neten egy cuki baglyot, Krisztián kinyomtatta nekem, belevágtam és voilá.

És mivel egy bababulin adtam át Dórinak, jöjjön néhány kép Judittól, amit ezúton is nagyon szépen köszönök neki, Esztinek meg a vendéglátást! :)

Paleo. Glutén. Higgyük? Ne higgyük? Megegyük?

Körülöttem valahogy egyre szaporodnak az ilyen-olyan allergiások. És ha jobban megnézem, a legtöbben a gluténra érzékenyek. Én amíg nem volt gyerekem, azt se nagyon tudtam, mi az a glutén, vagy glutén érzékenység. Nyilván ez tök gáz, de bevallom töredelmesen, annyira nem foglalkoztatott ez a kérdés. Nekem bajom sose volt kajától, már hogy allergiás legyek rá, így nem izgattam magam ezen, bár tudtam, hogy van olyan ismerősöm, aki nem ehet mondjuk sima péksütit. Azt nem tudtam, hogy kb mindenben van glutén, ami előre feldolgozott kaja, de később aztán megvilágosodtam. Amikor Editke még kisebb volt (most amúgy már nagy, ha valaki nem tudná...), akkor az volt a trendi, hogy fél éves korában adjunk neki glutént, és úgy lehet megelőzni a gluténérzékenységet. Na ekkor kezdtem el rajta töprengeni, mi is az a glutén, meg ennek az egésznek mi értelme van. Aztán az információ áradt felém, megtudtam, hogy tök sokan gluténérzékenyek, ami talán még a tejérzékenységnél is rosszabb, vagy nehezebben áthidalható allergia. Nálunk a családban nincsen ilyen beteg, remélem nem is lesz. Azóta meg már 5x megváltozott az ajánlás, hogy mikor adjunk a gyerekünknek glutént, hogy jó legyen; de van olyan elképzelés is, hogy a glutén, mint olyan, nem is jó nekünk, embereknek. Hogy akkor mégis miért termesztünk annyi gabonát, és miért nem kukoricát meg amarántot eszik mindenki, azt nem tudom. Talán a kukoricabogár miatt :D 

Aztán nem csak az allergiások vannak sokan, de a különféle táplálkozók is, ilyenek az "update"-sek, a "paleo"-sok, a vegákról már nem is beszélve, de ők már régóta köztünk vannak. A peleosok azonban viszonylag újkeletűek, és egyre több követőjük akad. Amennyire én értem, a paleo táplálkozás gluténmentest is majdnem jelent, ezért jön most itt a paleo, de mi is az? Elvileg a paleolit táplálkozók a Paleolitikumban, vagyis őskorban élő ember táplálkozását követik. Hogy pontosan honnan tudják a követők, hogy mit ehetett az ősember, azt nem tudom, de ez a tájékozatlanságomból adódik valószínűleg, de szerintük több fehérjét, és mindenképpen kevesebb szénhidrátot, mint manapság. Ma kb a kajánk 50-55%-át szénhidrát teszi ki, a paleolit szerint ennek 30-35% körülinek kellene csak lennie, a többi helyét átvenné a fehérje (hús, semmiképpen nem tejtermék). Mivel az emberi genom az őskori ember óta (aki sok húst, tehát fehérjét, és kevés szénhidrátot, tehát gabonát ettek) a kutatók szerint se változott lényegesen, ezért a földművelés elkezdése (és ezzel a több szénhidrát; gabonák fogyasztása) után megkezdődött a különböző, kvázi gabonára visszavezethető betegségek kialakulása (hiszen nem alakult hozzá az emésztésünk genetikailag a sok gabonához, maradtunk a fehérjénél), ami manapság tetőződik a paleolit táplálkozók szerint is. Ilyen például a gluténérzékenység, de a vadabb kutatások (és itt tényleges kutatásra alapoznak, tehát beállított, neves kutatók általi kísérletek tulajdonképpen az emberi táplálkozás hatását tanyulmányozandó) különböző rákos betegségekkel (méhnyakrák) is összefüggésbe hozták a sok szénhidrát fogyasztást. Ezentúl a paleolit táplálkozó nemcsak a gabonát, de a cukrot is kerüli. Nem fogyasztanak továbbá tejterméket sem, bár bizonyos sajtok kivételt képeznek. Aztán kizárják a magas glikémiás indexű cuccokat is, mint ahogy egyértelműen a készételeket (semmi meki vagy pizzarendelés!). Krumplit se esznek, na ezért nem lennék én soha paleolit ember.

Tény, hogy valami igazsága van a paleolit táplálkozóknak. Ha jobban megnézzük, lényegében Norbi se nagyon mond mást, oké, ő a tejterméket nem zárja ki, meg a krumplit se (nyilván más különbség is van, de én nem mélyedtem ennyire bele egyikbe se). A low-carb meg nem más, mint hogy ne együnk annyi szénhidrátot. Tehát mielőtt pfújolunk, érdemes kicsit elgondolkodni. Már azon, hogy nincsen új a nap alatt. Meg azon is, hogy ha nem is leszünk paleolit táplálkozók, kicsit legyünk tudatosabbak (már ha akarunk egyáltalán). Ha mondjuk fogyni szeretnénk, vagy csökkenteni a bevitt kajával okozott kárt a szervezetünknek. A cukor pl egyértelműen nem jó. Az se új dolog, hogy ne használjunk margarint, helyette inkább sertészsírt (Norbi nem ezt sulykolja? a cukor az ellenséged, a zsír a barátod. hm??). Szóval van itt sok olyan dolog, amit érdemes végiggondolni, és akármennyire is marhaságnak tűnik, hogy az ősember étrendjét követjük, logikusan végiggondolva lehet ám jó dolgokat is levonni az egészből. Nevezhetjük ezt paleolit táplálkozásnak, vagy low-carbnak, akár Norbi updatenek is, de lehetne okos ember diétája is akár. "Mit rózsának hívunk, bárhogy nevezzük, éppoly illatos" tudjuk ezt már Rómeó és Júlia óta :D 

Szóval a paleolit táplálkozásból amit én el tudok fogadni, az az, hogy kevesebb szénhidrátot együnk. Miért? Mert magamon tapasztalom, hogy ha nem eszek kenyeret, kiflit, low-carb zsömit, barnacipót, akármi liszteset, akkor lemegy 2 kiló. Tehát józan paraszti ésszel is lehet benne vmi, hogy ha ilyet eszek, akkor felugrik 2 hét alatt 2 kiló, lásd karácsonyt. Ha csak ezt hagyom ki, akkor meg lemegy. Ez nem véletlen. Aztán a cukor kérdéskör. Egyértelmű, hogy nem jó, mellőzzük. Hogy most ez nálam azt jelenti, hogy nem teszek a kávémba cukrot, vagy üresen iszom a teát, az részletkérdés; ki min tud fogni. Másba nagyon nem teszek cukrot, de mondjuk a sütikből nem mindig lehet kihagyni. Ha kihagyom, akkor helyette stívia. Vagy szukralóz (tudom-tudom, az nem olyan jó, de a stívia a tejes dolgokban kiérződik). A tejről és a tejtermékekről nem vagyok hajlandó lemondani. Igaz, joghurtot nem eszek. Danonet meg gyümölcsöset főleg nem, nem terem a földön annyi eper, amennyi csak a danone joghurtokba kellene, amellett tele van cukorral. És ennyi, bezáródik a sor. Nem sok, tudom.

DE, érdemes a paleolit receptek között tallózni, még ha utáljuk az újhullámos őrületeket, akkor is. Például ki ne szeretne liszt nélküli pizzát enni (karfiolból, ki hallott ilyet, de finom!!!), ergó este büntetlenül finomat enni? Én szeretnék. Ki ne szeretné megkönnyíteni a fogyókúráját vagy csak könnyebben tartania súlyát jó ötletek segítségével, amiket a liszt kiváltására adnak a paleosok? Én igen. Nem, nem fogom kihajítani az ablakon se a liszttartalékaimat, se az 5 kg-s krumpliszsákomat, fogok még kenyérlángost enni este 11kor, de nem minden áldott nap. Hanem ésszel. Ha egyik nap dőzsöltem ch-ban, másnap odafigyelek, ettől még nem leszek paleolit táplálkozó, de ami nekem szimpi, azt át tudom venni, így mindenki jól jár (főleg én :D). 

És íme, az első gluténmentes, bár nem paleolit receptem, amit Gabojszától lestem el.
Hozzávalók:

• 150 g margarin
• 190 g kukoricaliszt
• 120 dk trappista vagy parmezán sajt
• 2 teáskanál oregánó

A tészta hozzávalóit összegyúrjuk, és próbálunk nem idegeskedni azon, hogy nem áll össze a tészta, később sem fog... Rudat formázunk belőle, majd 1 órára hűtőbe tesszük és pihentetjük folpackba csomagolva. Utána kis szeleteket vágunk belőle (nekem széttört az egész, így kézzel kis korongokat formáztam a tésztából), és 190 fokon 20 percig aranybarnára sütjük. Elsőre, aki nem szokta a kukoricalisztet, furcsa íze lesz, de 2 után nekem már nagyon ízlett :D Legközelebb nagyobbra fogom formázni őket, mert nekem elég kicsik lettek. El tudok mellé képzelni egy tejfölös mártogatóst is. Vagy paradicsomosat is :)

Ímmel-ámmal Editke is megette, de szerintem neki még túl furcsa volt a kukoricaliszt, hát majd szoktatom ehhez az ízvilághoz is. 

És itt a bizonyíték, hogy

sikerült a rétes, és finom is lett, szóval csak bátran nekiállni a 2014-es évben, tuti siker és annyira nagyon nem is hizlaló kaja, főleg, ha sok almával vagy répával van töltve! ;) Persze tudom, csak az nem hizlal, amit nem eszünk meg, nade én imádom a hasamat, sajnos....

A kicsi az Editke saját nyújtása és tekerése, és nagy élvezettel meg is ette, szerinte az övé lett a legfinomabb, nem elfogult gyerek magával szemben...

De azért szép is, én se vagyok elfogult, ááááá.

A képet köszönöm Krisztinek!

Makkos koszorú/ajtódísz :)

Kedvenc hazai településnevem Makkoshotyka, ami most szószorosan ehhez a bejegyzéshez tartozik :) És ami igenis létezik, és (képeken legalábbis) nagyon szép hely lehet. És Zsuzska lakik ott. És sehogyanse kapcsolódik amúgy a makkos koszorúmhoz, csak most országismeretet tartottam a kedves olvasóimnak, mert szerintem tök jó neve van ennek a helynek, vétek nem tudni róla.

És akkor a makkos koszorúmról. Nem lett olyan szép, mint amilyennek szerettem volna, de valahol ezt a tudományt is el kell kezdeni. A makkokkal semmi baj nem volt, nagyon is szépeket sikerült szedni Nórikával az egyetem melletti parkban. Más kérdés, hogy szegény nyilvánvalóan nem makkszedésre indult hozzám, de a végén azt mondta, őt az se fogja zavarni, ha semmit se iszunk csak simán makkot szedhet velem egy fél délutánon keresztül, és talán ilyen szépen még senki nem fejezte ki, hogy számára nem a körítés a lényeg, hanem az én társaságom. Ami nekem tök jól esett. A makkok itt figyeltek még egy darabig egy zacskóban az erkélyen, ki is bújtak belőle mindenféle rágó kukacok, vagy nem is tudom, miféle szerzetek, de elég undin néztek ki, és meg is rágtak jó sok makkot. De nekik is élni kell valahol, nyilván nem annyira az a természet rendje, hogy valaki felszedi ezeket a makkokat és ajtódísz gyárt belőlük... 

Az eljárás meglepően egyszerű amúgy, egy ragasztópisztollyal kell egy hungarocell alapra (vagy mohára, vagy faágból készültre, vagy bármire) ráragasztani a hozzávetőlegesen egyforma méretű makkokat. Az ötletet az internetről nyúltam amúgy, egy képen láttam, hivatalos forrást nem tudok megjelölni. Az egész megvolt 1 óra alatt. Utólagos megvilágosodásom, hogy nem fehér alapra kellett volna felragasztani őket, vagy legalábbis jó lett volna lefesteni a hungarocell alapomat, de majd legközelebb. Akkor lesz szép a koszorú, ha a makkok szépen sorba, egyfelé nézve követik egymást a koszorún. Nekem ez ennyire sikerült:

Jövőre majd szebbet gyártok, és abba beleteszem az Editkével együtt gyűjteményezett gesztenyéket is.

Néhány kép azért kerül ide a "kirándot" kereső kis nyuszifülről is:

 Lizával:

 Dóriékkal bicajozós:

Nyaralunk!

És olyan helyre megyünk, ahol nemhogy internet, de még térerő sincsen, így nem lesz új bejegyzés a blogon egy ideig, pedig nagyon sok receptem várat magára.... De ami késik, nem múlik, ha visszajövünk, elárasztalak titeket mindenféle irománnyal és recepttel.

Editke kis nyuszifül

lassan két éves lesz, amúgy alig hiszem el, de a naptár ezt mutatja, hát kénytelen vagyok mégis elhinni.
A szülinapra mindenképpen akartam valami saját készítésű dolgot csinálni, ez tőlem mondjuk nem szoktlan dolog. Továbbra is azt gondolom, hogy akár egy ennyire kicsi gyerek is megérzi, hogy mennyi szeretet van egy kézzel készített akármiben, ezért továbbra is boldogítom a nyuszit a kreativkodásaimmal. Bár eléggé jól tűri ilyen téren a strapát, úgyhogy nem kell nagyon sajnálni a nyúlbélust miatta :)
Valami olyan dolgot akartam neki készíteni, amit tényleg használni is fog, és a Praktika egyik számában nagyon jó ötletet találtam; kincset gyűjtő teáskannát, persze kicsit átfazonírozva. Editke igazi kincsgyűjtő, ehhez nem fér kétség, minden apró dolgot gyűjt, leginkább kavicsokat, minden mennyiségben, és haza is kell hozni ám őket, képes számon tartani, hogy út közben hány kavicsot (tobozt, makkot, bogyót, virágot.....) szedtünk, és itthon aztán követeli őket, agyrém néha, dehát ez van, mindenkinek van valami hülyesége, a rák jegyűeknek meg jó sok is :) Na szóval ez a teáskanna ezért egy hatalmas ötlet volt nekem, mert eddig csak úgy szanaszéjjel hánykolódtak az értékes kavicsok, bár Krisztián már újabban nyitott nekik egy bébiételes üveget, de az nem túl dekoratív, meg törékeny is. Ellenben a bádog teáskanna egyáltalán nem az, bár elég rossz hangja van, ha leesik, de majd odafigyelünk, hogy ez ne túl sűrűn történjen meg.
A teáskannának külön története van. Nem túl vidám történet :( Ugyanis a kanna Mamikáé volt. Ő használta, nem is keveset. Most már soha nem fogja sajnos :( De én hiszek benne, hogy Editke használatában újralényegül a teáskanna, és így marad neki is egy kicsit játékosabb emléke is Mamitól, majd mindig mondom is neki, hogy ezt a Dédi használta. Amúgy is minden este emlegetjük a Dédit, mert elalvás előtt megnézzük a csillagokat, akik bekukucskálnak a redőny résein, és megnézik, hogy Editke vajon alszik-e? És ott van a csillagok között Dédi is, aki meg onnan fentről vigyáz a kis nyuszikára. Így mindig meg is nyugszik Editke, hogy Dédi a csillagokkal van, fent az égen :) Én örülök neki, hogy az övé lesz a teáskanna. Nagy értéket ugyan nem képvisel, már pénzügyileg, de az értéke nekem mégis felbecsülhetetlen, mert Mamika használta azt évekig, így nekem fontos.
Mamika után így nekünk ez a teáskanna maradt, amibe én már első látásra beleláttam a kis kannafáninkat :)

Editkének így festetlenül is nagyon tetszett amúgy, lehet így is szuperül tárolta volna a kincs-kavicsokat, de azért csak kivárom a végét, hogy majd kedden hogy fog neki tetszeni a végeredmény.
Amúgy egy két éves annyira szemfüles már, hogy rendesen duggogatni kellett előle a festéket meg a kannát, mert seperc alatt összerakta a dolgokat, hogy "Anya, kiszínezed a kannát?". Durva, azért már mennyire ismer engem, meg a világot körülötte, mindig elámulok.
Elsőre azt hittem, hogy majd ilyen festékszórós izével fogom lefesteni a fánit, mert a Praktika is azt írta, hogy azzal kell. Bár voltak már elsőre is fenntartásaim, hogy pl. hol fogom lefújni, hogy ne legyen minden csupa festék a lakásban? Nem fog-e megcsorogni rajta a festék? És még száz másik. Aztán bementem az Aranyvirágcserépbe, ahol Erzsi felvilágosított, hogy nekik nincs is ilyen szórós festékük. Kissé elkedvetlenedtem, mert én csakis ebben a festékszóróban tudtam gondolkodni. De ajánlott helyette mást, akrilfestéket és alapozót. Hát mit mondjak, nem egy olcsó áron... Aki eddig ezt képzelte, hogy az otthon készített ajándékok olcsóbbak, vagy hogy esetleg én spórolásból csinálok ajándékot házilag, hát az nagyot téved, egy fröccsöntött kannafánit valószínűleg a festékek töredék áráért meg tudtam volna vásárolni... A fánihoz ugyanis 5 szín kellett, és egy alapozó is. Így már sitty-sutty, el is költöttem 5000 Ft-ot, és még nem is volt biztos, hogy szépen meg tudom csinálni az egészet, mivel nekem az a félelmem volt a festékkel kapcsolatban, hogy tuti csíkos lesz. De ki lettem okosítva, hogy hogyan kell csinálnom, hogy ne legyen mégse csíkos, nem ecsettel, hanem kis szivacsecsettel (amit én nem vettem meg, mert az még plusz 1000 Ft lett volna, és milyen jól tettem, mert sima szivaccsal is nagyon profin meg lehetett csinálni az egészet, és nem is lett volna elég egy darab kis szivacsecset, mert minden színhez másik kellett, ugyanis a szivacsot is befogja ez a festék). Amúgy amilyen vagyok, én még meg is mondtam az Erzsinek, hogy ha csíkos lesz a kanna, én visszahozom az összes festéket, és akkor kutya kötelessége lesz visszavenni. Szerintem azóta azt hiszi, tuti kattant vagyok, de majd elmondom neki, hogy nagy nyomás alatt álltam, hogy be ne égjek Editke fánijával :D (Amúgy meg tök jó kreatív boltba járni, mert találkoztam egy régi fitt-ball edzőmmel, akit nagyon szeretek, viszont ezer éve nem láttam már). Erzsi meg hozzátette, hogy bármikor felhívhatom, ha a fáni készítése során kérdésem lenne. Mondom, szegény totál hibbantnak nézett, sajnos nem ismer annyira, hogy tudná, hogy alapban ilyen vagyok...
És ahogy hazaértem, ki is akartam egyből próbálni az alapozót, de rendesen beijedtem, hogy tényleg csíkos lesz, így hagytam egy kicsit adaptálódni egymás mellett a kannát és a festékeket, csak van lelkük azoknak is...
Aztán kivették a hülye fogamat, ami még mindig istentelenül fáj, pedig már 4 nap eltelt, és váltva szedek aszpirint és cataflant, és már borzasztóan unom, de a fáni készítése legalább kikapcsolt kicsit a foghely-fájdalomból.
Először is lealapoztam a kannát, 3 rétegben is, rettentően pepecs munka volt, erre Erzsi fel is készített, hogy csak nyugodt idegállapotban csináljam. 3 cataflan után ez már adott volt... Szóval nem szabad húzogatni a szivacsot, csak így odanyomogatni, pepecselni vele, szó szerint. Ez tehát 3 rétegben, plusz száradási idő, nagyon sok időbe is telik saját ajándékot csinálni.... De már alapozás után teljesen más képet mutatott a fáni:

Utána jött a szín. Alapszíne lila lett, így az én ujjaimnak is, köszönhetően az eldugott és nehezen elérhető részeknek (de simán lejön vízzel a bőrről az akrilfesték, így semmi gond):

Így néz ki a konyhaasztal, ha én ügyködök ott... (A kavicsok egy másik játék-ajándékhoz kellenek, az külön bejegyzés lesz még :) )

Fáni ormánya sárga színű lett, a belseje lila, hogy ne legyen egyszerű festeni.

Már majdnem kész, van szeme is, és virág díszei:

A tetejének az elkészítésével viszont nagy gondban voltam, mivel 8 egyenlő részre kellett osztani. Nekem az ilyen dolgok nem mennek, ezt Krisztián csinálta meg, nagyon kreatív volt ő is, nekem ilyen megoldás sose jutott volna eszembe, szuperül működött:

És a végeredmény:

Editke még nem látta, majd kedden kapja meg a fánit, remélem örülni fog neki :) Addig is emlegeti a farkasokat és a medvéket. Ezen a képen majdnem mindenki rajta van:

Ezen már tényleg mindenki rajta van :)

Kuka mellett...

Kisvonat (örök kedvenc, talán a sok hévezés miatt...)

Irigy kutya, bújj a lyukba?????????

És az a baj, hogy én vagyok az irigy kutya....
Az úgy volt, hogy karácsonyi ajándékként anya egy kis recept-rendszerezőt akart nekem venni, amit meg is vett, de mivel tesómtól kaptam egy ehhez hasonló, igaz mégis teljesen más ajándékot (receptes scrapbook-készítéshez alapanyagokat), így anya az eredetileg nekem szánt ajándékot majdnem mégis tesómnak adta, de mivel a címben említett jelzővel (IRIGY) rendelkezek, így végül csak kisírtam magamnak, hogy én kapom a recept rendszerezőt is.... Borzalmas vagyok, tényleg, tudom, de ez van. A recept rendszerező amúgy ilyen, szerintem tökéletes ajándék bármilyen sütő-főző recepteket széthagyó embernek, akár férfi, akár nő. Belelapozni ugyan így neten nem lehet, de higgyétek el, belülről is tökéletesen nagyon jó :) Rengeteg hely van benne, minden recept bele fog férni, ami eddig csak úgy papíron kallódott itt-ott, most nagyon jó kis helyet talál benne. Külön papírokra rá lehet írni egy-egy kedves receptet, anya Attilának is vett egy ilyet, és a mamájával, valamint Mamikával íratott rá kézzel egy-egy receptet, ami óriási kincs annak, aki szereti az ilyen típusú meglepetéseket, én kifejezetten nagyon, főleg, hogy Mamika már nincs is velünk, de azért a keze írását be tudtuk még "menteni" ebbe a kis füzetbe. Örök életemre becsülni fogom, ahogyan a tőle kapott Horváth Ilona recepteskönyvet is...
És azért még egy ajándék elirigylése miatt nem lennék igazán irigy kutya, de most jön az I-re a pont, hogy hogyan lesz a kutyából nem szalonna, hanem irigy; elirigyeltem Krisztián szülinapi ajándékát is, amit Regináéktól kapott. Ami meg szintén egy beleírogatós (tehát megint csak nekem való...) kis családi napló, ez. Hát ha ezt az ajándékot nem nekem találták ki, akkor senki másnak, komolyan. Bele lehet írni az ember egész családjának a történetét a mamáktól kezdve a gyerekkori barátokon át az élettársig, nagyon szuper, és persze kézzel kell bele írogatni. Hogy miért Krisztián kapta ezt az ajándékot, annak is megvan a maga magyarázata, szerintem Regina halálra akart bosszantani vele, hogy neki veszi ezt meg nem nekem :) de neeeem, szóval azért nem én kaptam, mert mikor az én szülinapom volt, akkor éppen készlethiány volt ebből a könyvből... Ez már milyen? De tényleg ezért nem vett nekem Regina, így megkapta Krisztián, hogy én csorgassam a nyálam utána. Már annyira ácsingóztam a könyv kitöltésére, hogy Krisztián felajánlotta, hogy nekem adja (csak hagyjam már végre békén), és hozzátette, hogy ő talán 5 év alatt ki is fogja tölteni, így aztán mégse nyúltam hozzá, hát ha 5 év alatt kitölti, akkor legyen csak az övé... Más kérdés, hogy én gondolatban már egyből nekiugrottam és tollat ragadtam, hogy beleírjam, hogy honnan származik anya és Mamika, hol éltek Karcagon, ki volt általánosban a legjobb barátnőm meg ilyenek. De visszafogtam magam, nem szabad, nem az enyém. De azért a könyvespolcra jól látható helyre kitettem, hogy minden nap fájdítsa a szívemet, hogy na, ilyen is van, de nem az enyém :) Mondjuk ha Krisztián hitvesének tartom magam, ami egyébként nem vagyok, akkor akár el is kezdhetném azt a részt kitölteni, és akkor az övé is marad a könyv, meg én is töltögethetek, de azért az nem olyan.
Szóval irigykedek, továbbra is, és közben rettentően nagyon szégyellem magam, hogy már milyen vagyok?

A traktoros csajszikat meg imádom, muszáj betenni, na :)

Én kis kertész legény...

nem vagyok, egyrészt mert nincsen hozzá himbli-limbim, másrészt meg tényleg nem is vagyok egy nagy kertész. De fűszernövény beültetés (ahogyan a multiknál ki szokott lenni írva mindig, és ez a megnevezés komolyan a kedvencemmé vált) nekem is kell és kész, ezért majdnem lettem kertész legény, de aztán persze mégse, mert Krisztiánt és Editkét fogtam csatasorba, és ők lettek a kertészek. Mondjuk virágot locsolni (viszonylag ritkán) szoktam, meg szeretem is nagyon a virágokat, de hát ahogyan szokott lenni, hogy a suszter cipője mindig lyukas, a növényvédős se mindig remekel a saját növényei esetében, sajnos.
Na szóval nálunk az van, hogy én szeretem a virágokat, Krisztián meg ápolja őket, tehát ő locsol, aggódik (felhúzzuk a redőnyt, ne húzzuk, nehogy lesüljenek az orchideák... locsoljam ezt vagy ne, nehogy kirohadjon stb.) és át- valamint beültet. Így ő kreálta meg nekem a fűszernövény-beültetést is, bár nagyon győzködnöm kellett, hogy megcsinálja, mert szerinte (természetesen) az nem jó, ahogyan én kitaláltam, tehát hogy egy jó nagy cserépbe beültetek sok-sok szép fűszernövényt. Nem. Mert szerinte a fűszernövényeknek minimum 50 cm hely kell per darab, és így kb nem lenne elég a teraszunk annyi fűszernek, amennyit én termeszteni akarok. Még a neten is utána olvasott, hogy melyik növényt melyik mellé érdemes ültetni, és minek mennyi hely kell (nem is olyan szeszergős ember ám, áááááá), és ha már ennyi időt fordított az én beültetésemre, nem volt szívem azt mondani, hogy akkor ne úgy csinálja, ahogyan jónak látja. Így leredukáltam 3 darab fűszer/cserépre a beültetendő virágokat, és bízunk benne, hogy jól is érzik majd így magukat, bár egyelőre szépek, és már 2 hete együtt élik így 3an az életüket, szóval annyira nem lehet nekik rossz.
A növényeket az utcánkban lévő kertészetből szereztük be, gyerekkel tök jó program ide menni, mert laknak ebben a kertészetben mindenféle madarak; nagyon sok papagáj, kb 20 darab jó sok kalitkában többféle fajta, nem igazán ismerem ezeket a madarakat, de szépek, és arany meg gyémánt fácán, amiket Editke egyszerűen imád nézegetni, és tényleg nagyon szépek is. Na szóval, amig a kis nyuszi a madarakkal volt elfoglalva, addig én kiválogattam a növényeket, és az engedélyezett 3as keretbe végül 4 növény került, bár az egyik kakukktojás, mert nem fűszernövény, csak szép: a levendula, a másik három meg bazsalikom, majoranna és snidling. Mindegyiket nagyon szeretem, és főzés során használom is őket, így ez volt a legkézenfekvőbb választás, azon kívül meg "bírják" is egymás társaságát :) legalábbis Krisztián és a net szerint. Szerettem volna még petrezselymet vagy mentát és kaprot is, de azokról lemondtam, elvégre 6nm teraszon nem lehet egy kisgazdálkodást berendezni, főleg, hogy még két ruhaszárító is állandó lakója a terasznak.
Földnek normál virágföldet vettünk, B jelűt, mert az a jobb kémhatású a növényeknek.
És aztán jött a nagy beültetés, az ügyes kertészlegénnyel és a segédjével:

Ez lett a végeredmény:

(A levendulát külön nem fotóztam le, az csak magában egy cserépben van, de azért közel ehhez, nehogy nagyon egyedül érezze magát szegény :) )
Nekem nagyon tetszik, várom, hogy mikor fog a levendulám is virágozni, hátha akkor elűzi a nemkívánatos bogarakat is, és olyan lesz kiülni a teraszra, mintha (hahaha) a Balcsin üldögélnék valami szép kis présházban (álmodozni azért szabad).