Editke új emlékkönyve

Egyre nagyobb lesz már ez a kis Bélásovics nyunyusom, ezért már a negyedik könyvet gyártom neki.... Tényleg hihetetlen, ősszel oviba megy. Az még hihetetlenebb, hogy ez az "ősszel" konkrétan 2 hét múlva elkövetkezik... Van ilyen? Van, persze, csak bele kellene törődnöm, hogy így negyven felé (háhá) gyorsabban telik az idő, mint huszonévesen, és pont. Így aztán már most előre töröm a fejemet a következő emlékkönyvön, mert úgy érzem, gyorsan be fog ez a most új telni. És csak remélem, hogy Editke fogja őket felnőve is szeretni, és nem felesleges időpocsékolás ez a sok munka az emlékkönyvvel; tehát hogy kiválogatom a fényképeket, kinyomtatom, kivágom, beragasztom, írok mellé, megőrizgetem az ilyen-olyan számlákat, belépőket, füveket (van ilyen, Bíborkától kapta...), madártollat, és a sort még folytathatnám nagyon sok egészen furcsa dologgal. De abból indulok ki, hogy Editke alapvetően azért nagyon hasonlít rám, még ha külsőre nem is, de alap tulajdonságaiban nagyon, ezért tuti szeretni fogja majd 18-20 évesen lapozgatni ezeket a kis könyvecskéket. És remélhetőleg majd hozzám hasonlóan kis füzetekben naplót is vezetni fog, mert meggyőződésem, hogy az az egyik legjobb és leghasznosabb dolog a világon (hát mondjuk, hogy az egyik), már egy tinédzsernek. Remélem addigra se megy ki ez a fajta dolog a divatból (sokkal, de sokkal jobb, mint egy blog és kész).

De akkor az új emlékkönyvről is írjak már (bár tudom ám, hogy szeretitek kedves Olvasóim, ezeket a magánéleti történeteket is ;) ). A borító teljesen véletlenül lett olyan, amilyen. A hozzá felhasznált dekupázs papírt (örök áron...) a Kökiben vásároltam meg Editkének, ahova tök más célból érkeztem, méghozzá hogy kedves testvéremnek vásároljak a neve napjára egy bizonyos dolgot, amit persze ott nem kaptam meg, és végül vehettem meg másutt, de nagyon nagy szerencsém volt, mert Zsuzska velem tartott, és így nem volt teljesen haszontalan ez a nagy utazás, mert tök sokat időztünk a Libriben, és mivel a könyveket is imádom, csak nincsen időm túl sok olvasni, ezért magamtól nyilván nem is mentem volna oda be, de így nagyon is jó kis időtöltés volt nézelődni a könyvek között. És hát megvettem ezt a dekupázsívet is, így lett Editkének is az emlékkönyvéhez jó kis borító. 

A borító képének megvásárlása után elég egyértelmű lett, hogy a könyv alapszíne a rózsaszín lesz. De nem akartam csak ilyen egyhangú, egyszínű borítót, így elővettem a borítóhoz a repesztő lakkomat is, amivel ugyan már egyszer befürödtem (nem lett tőle túl szép Márti tálcája, és akkor még enyhén fogalmaztam), de alapvetően optimista alkat vagyok, gondoltam, hátha majd most jött el az én repesztésem ideje. 

A hozzávalók között az első terveim szerint szerepelt még csipke is, de végül azt nem használtam fel, túl sok lett volna.

Először is a füzetet lefestettem rózsaszínre.Utána rákentem a repesztő lakkot, ami tök meglepő módon egy napig csak száradt. Erre valahogy nem számítottam, azt hittem sokkal hamarabb rászárad. Lehet vastagon kentem fel, vagy csak szimplán nagyon meleg volt, nem tudom, de kivártam a teljes száradást. Ezután lekentem fehérrel, és ahogy kentem, már látszott is a repedés szépen, nem úgy, mint annak idején Márti tálcáján. Ott nagyon elszúrtam valamit, bár így utólag nem tudok rá visszaemlékezni, hogy vajon mi lehetett az. 

Így is nagyon szép volt, tényleg. De a dekupázs képet csak rá akartam tenni, ha már egyszer megvettem a világ végén. Először a hármas képet akartam felhasználni, de végül az ajtóban álló kislány került rá az emlékkönyvre. Kivágtam a képet és dekupázsragasztóval felragasztottam. A képet ragasztás után körbepöttyöztem rózsaszín akrilfestékkel. Már így is nagyon szép lett, szerintem.

De mivel Editke a másikon is nagyon szereti a kötőt, ezért ez a könyv is kapott egyet, szaténszalagból. Aztán egy gyors gondolattal kapott még a gerincére egy Editke feliratot. Szerintem szép lett, de írjátok meg ti is, mit gondoltok róla :)

Editke egyelőre csak képen látta, de úgy nagyon tetszett neki. Kis nyunyim, már nagyon hiányzott.