Gondolatok - az anyák napja margójára

Nem mertem azt a címet adni a bejegyzésnek, hogy "anyák napjára", mert nem egy vidám bejegyzés következik, de néha a szomorú érzéseknek meg gondolatoknak is helyet kell adni. Az is hozzátartozik az élethez, sajnos-nem sajnos. A gondolatokat amúgy az egyik tornás társam adta, nyilván nem akarta, csak elgondolkodtam. Nem olyan régen halt meg az édesanyja, rákban. Nem tudom pontosan, hány éves Gabi, két nagy fia van, 40 körüli lehet, az anyukája ebből kiindulva 65 körüli lehetett. Hirtelen halt meg, nem szenvedett sokat, amit az idegenek sokszor mondanak vigaszképpen annak, aki a legközelebbijét veszítette el. De annak nem lesz már vigasza talán soha az életben. Anyukámon is látom ezt, hiába telnek el évek, az embernek az édesanyját nem helyettesítheti senki. Nem tudja a sebet az idő, vagy valami figyelemelterelés begyógyítani. Szerintem enyhíteni sem. Igaz átérezni a dolgot nem tudom, és ennek nagyon-nagyon örülök, én elképzelni se tudom, hogy velem mi lesz, ha nem lesz anyukám. Kit fogok bármilyen örömömmel-bánatommal felhívni? Persze, vannak a barátnők, akik tudom, mindig szívesen meghallgatnak, és szerencsés vagyok, mert úgy érzem, kettő olyan barátnőm is van, aki talán egész életemben mellettem lesz. De akkor se ők az anyukám. Az anya stabil. Ő az alap, akihez mindig vissza lehet térni, a biztos pont. Az embernek lehetnek gyerekei, akik szeretik, persze, de a gyerekek elmennek, és az is a dolguk, hogy a saját lábukra álljanak az idő előrehaladtával, és ne az anyjuk lelki állapotával foglalkozzanak, hanem az anyjuk foglalkozzon az övékével. De akinek nincsen anyukája, annak nincsen kihez, az alaphoz visszatérni. Akkor már ő maga lesz az alap, a központ, nincs további vezeték egy másik, felsőbb, bölcsebb ponthoz, aki annyi mindenben segít minket az életben. Az elindulásnál ott van, hiszen a pocakjából kerülünk ki. Az első lépéseinknél is ott van, éjszakázik, ha betegek vagyunk, áll az ágyunk fölött, ha éppen semmi bajunk, csak gyönyörködik bennünk, hogy milyen szép gyereke is van (és bizony, milyen jó is, ha éjjel alszik). Sír az anyáknapján, lehet nem mutatja, de nagyon örül neki, hogy azt a rövid verset pont az ő gyerek mondja, még ha beszédhibás, akkor is. Ott van, mikor az első fiú otthagy minket ("ezavilágvégeanya"), meg mikor a sokadikat hagyjuk mi magunk ott, és évek múlva is emlékszik mindegyikre (kérdés, hogy anyukám mégis hogyan tud minden egyes barátomra visszaemlékezni, még akkor is, ha az illető csak úgy eltűnt az életemből, mégis, névre pontosan tudja, az időt is, rejtély...). Ott van, mikor elmegy az ember egyetemre, és csomagolja a kaját neki hétről-hétre, hogy biztosan ne éhezzen a kollégiumban, meg jusson a szobatársnak is, akinek az anyukája már meghalt (...), vagy nem egyszerűen csak nem tud sütni. Örül minden egyes vizsgaeredmények, ha hármas akkor is ("az a lényeg, kicsim, hogy görbüljön és túl vagy rajta"). Szidja az egyetemi oktatókat igény szerint, és örül, ha sokat járunk Nórával az agymosiba :) Biztat, ha valamit el akarunk érni az életben, és mellettünk van akkor is, ha láthatóan éjjel nem azzal a fiúval fekszünk az ágyban, akivel kellene.... Nem kérdez rá soha, hogy "nalányom, hogygondoltadezt?" Bízik bennünk, az erkölcsi- és értékítéletünkben, hiszen ő adta az alapokat nekünk gyerekként, amit lehetett, biztos - hogy még erején felül is -megtette. Elindított az életben, és mindig, minden körülmények között ott van, mint egy biztos hátország, ahova mindig vissza lehet menni, mindig lehet tanácsot kérni, és mindig jó szót kapunk, ha a világ kifordul a sarkaiból, akkor is. 

És akkor mi lesz, ha ő már nem lesz? Kit fogok felhívni egy receptért? Ki fog engem még 33 évesen is megnyugtatni, hogy normális, ha a gyerekem a földhöz csapkodja magát, majd elmúlik, csak következetesen nevelni kell? Ki hisz bennem mindenek felett, akármi történjen is, ki biztat majd, hogy sikerülni fog? Ki fog megvigasztalni, hogy a férfiak olyanok, amilyenek, de így kell szeretni őket, ők is a maguk módján szeretnek minket, csak másképpen működnek? Ki lesz a támaszom, ha a gyerekem problémáira nem találok választ? Egyáltalán, kinek fogom elmondani a dolgaimat? Ki fog engem kívülről-belülről is ennyire jól ismerni és megérteni? .... Senki. 

Addig kell örülnünk neki, és megbecsülni azt, amit egész életében tett értünk, amíg lehet, amíg köztünk van. Aztán később már csak sajnálkozni lehet. Ostorozni magunkat, hogy hány alkalmat mulasztottunk el elmondani neki, hogy mennyire szeretjük. Talán lehet nem is kell ezt kimondani, csak éreztetni vele. Hogy fontos, és igenis, számít, és ne csak akkor döbbenjünk erre rá, mikor mi magunk leszünk az alap, és nekünk már nincsen meg a saját alapunk, akihez visszatérhetünk.

Gondoljunk erre is, így anyák napja előtt. Kicsit befelé figyeljünk. Nem az a legfontosabb, hogy a külvilág mit lát. Lehet képet tartani, lehet boldognak, örömtelinek mutatkozni, belülről meg mérhetetlen boldogtalanságban lenni. Lehet örülni a gyerekünk anyák napi versének, persze, sírni rajta egyet. De a verset a gyerekünk nekünk mondja, az anyukánknak mondja, és nem a telefonnak, nem a fb-nak, nem a külvilágnak. Hanem az édesanyjának, akinek még gyerekként olyan természetes volt, hogy minden nap ad puszit. Aki nélkül nem tud aludni este. Akinek a keze gyerekként is, és később egész életünkben ott van segítő jobbként. Mindig. Amíg vigyázunk rá. Addig vigyázzunk, amig tudunk... És addig mondja a gyerekünk is neki a versikét, amig tudja. A gyerek még kicsinek úgyis azt másolja, amit a szüleitől lát. Ha azt látja, hogy a külvilág fontos, neki is az lesz fontos. Ha azt látja, hogy a család a fontos, neki is az lesz. Kicsinek egy mintát követ, ami lerakja az alapot, és amitől majd kamaszként görcsösen szabadulni akar, de majd, ha lenyugodott, felnőttként, remélhetőleg azt a világnézetet viszi tovább, amit az anyukájától, a szüleitől kapott. 

"Tanuljunk meg örülni annak, amink van!"