"Iskola, iskola, ki a csoda jár oda..."

Nem, nem terveztem ezt a  bejegyzést, csak kicsit kinyílt a bicska a zsebemben, ettől az írástól a fb-on (nem tudom linkelni, de megtaláljátok ott). Bihari Viktória. Szerinte van rendes állása, és ezt annak köszönheti, hogy az iskolában semmit nem tanult. Persze sarkosítva, de hát ő is azt csinálja. Bírom ezt a nőt úgy alapból, bár nem hiszem, hogy minden, amit állít magáról feltétlen igaz, és nem is tetszik sok-sok megnyilatkozása. De ez? ! Most így szeptember elején?! Meg az, hogy nyilván nagyon sok iskolás is olvassa a gondolatait.... Az nem biztos, hogy annyira jó, és építő jellegű. A tanárokra nézve teljesen lekicsinylő. Ami egy dolog, most mindenkinek szíve joga utálni a tanárokat, vagy csak éppen a saját tanárait. DE.

Az embernek néha az az érzése, hogy most már direkt rámegy mindenki arra, hogy az iskola meg az óvoda is egy hülyeség, semmi értelme, a tanárok és óvónők mind alkalmatlanok, de úgy általában is, semmi értelme az iskolának, se az óvodának, mert ott utálja mindenki a gyerekünket, és semmit se tanul, és egyáltalán. Nem hasznosítja az életben a relativitás elméletét (amúgy tényleg nem), a megoldóképletekkel mindent meg lehet oldani (ez is így van), és a könyvekben minden le van írva, csak keresni kell tudni (ez is igaz). De ha nem tanultunk volna mindenfélét a suliban, akkor honnan tudnánk, hogy miben vagyunk jók? Honnan tudnánk, hogy a fizikának is vannak rejtett szépségei? Honnan tudnánk, hogy hülyék vagyunk a kémiához? Hogy nem tudnunk négyütemű fekvőtámaszt csinálni, és hogy annyira botfülűek vagyunk, hogy csak kegyelmnégyest érdemlünk énekből? Akkor én mondjuk csakis a biológiával foglalkoznék, ha mondjuk előre tudom, hogy növényorvos leszek. Akkor nem olvastam volna el a Vörös és feketét, a Vörös és fehéret meg főleg nem, mert az csak ajánlott volt a gimiben, sose tudtam volna meg, hogy fahangom van, és azt se, hogy úgy futok, mint egy gólya. Mert akkor nyilván csakis és kizárólag latin neveket tanultam volna, mert az érdekel, és mert azt hasznosítom csak az életemben. De most tényleg, van olyan ember, aki teszem azt akár 14 évesen is frankón el tudja dönteni, hogy mit akar tanulni és mivel akar foglalkozni egész életében? Hm? Akkor nem éppen tök mással vagyunk elfoglalva? Ugyanúgy, mint 18 évesen, érettségi után? Akkor miért van itt olyan sok levelező hallgató, aki már 40 felett van és pályát módosít? Ki lehet jelenteni harmiciksz évesen, hogy nekem felesleges volt elolvasni a Vörös és fehéret (vagy megtanulni a fizikát, kémiát, bármit), mert úgyse veszem soha hasznát? Lehet azt tudni, hogy mi lesz 10 év múlva, ebben a világban? És nem leszek-e esetleg magyartanár vagy asztalos? Szerintem nem. Ezért nem látom értelmét ennek a fentebb említett írásnak. Átgondolatlan. Persze ő csak a humort látja, abból él, megértem. Csak sajnos sok fiatalnak adja a lovat a feneke alá. És igen, az iskola nem az életre tanít. Egyszerűen azért, mert nem az a feladata. Nem az emberek ismeretére, és nem arra, hogy hogyan alkalmazkodj majd a munkahelyen. Arra tanít, hogy mi az a tárgy, amihez van tehetséged, és hogyan harcolj meg azzal amihez nincsen. Átvitt értelemben tanít az életre is, hiszen az sem lesz más, mint küzdelem. Csak ott nem matek egyessel kell küzdeni, hanem főnöki erőfitogtatással, vagy alkalmazotti sunyisággal. Ez csak a bevezető, az előszoba az élet felé. De ha jól megnézzük, csak az életre, a küzdelemre készít fel. Csak kicsiben. Az életre amúgy meggyőződésem, hogy nem is az iskolának kell megtanítani/felkészíteni minket, hanem a szüleinknek. Onnan kellene példát venni. Ha tudnunk, pozitívat, ha nem tudunk, akkor azt látjuk, mit nem kellene követni. Ennyi. 

Aztán a másik oldal, hogy a szülőket is eléggé elvágja, ami talán még szomorúbb, mint a tanári oldal. Én szeretném azt hinni, hogy senki nem annyira idióta, hogy ha látja, hogy a gyereke tényleg nem egy matekzseni, akkor nem cseszi le, ha 3-t kap. Az se világvége, ha megbukik, nyilván. Csak akkor el kell gondolkodni, hogy talán nem kellene elitiskolába járatni. De hogy nem a gyereket kellene szítani a szülei ellen, még ha vicces formába van öntve, akkor se. Hogy a szülők és az iskola kereszttüzében vannak a diákok? Ez komoly? Valami harc ez, vagy mifene? Inkább a tiniknek, azoknak lehet, hogy harc, de azt leginkább önmagukkal vívják, és maguktól is lekakkantják a tanáraikat, nem kell őket biztatni... 

Kezd az az érzésem lenni, hogy én voltam az egyetlen ember, aki szerette az ovit és az iskolát. Az ovit azért, mert igaz, hogy a Király ikreket mindig is utáltam, és sose értettem, miért a barátnőim, de Krisztina egy életre a barátom maradt 3 éves koromtól kezdve. Igen, sírtam az első iskolai napon és utáltam, hogy csak Bagi Ágit ismerem (azóta is utálom az Ágnes nevet), de nagyon szerettem volna megtanulni írni és olvasni, és a mai napig imádom az alsós vonalas füzetet, mert olyan volt az első füzetem. Igen, utáltam a gimnáziumot is az összes kékharisnyás és alkesz tanárral, és életem talán legsötétebb évei azok voltak. De ha nem lettek volna azok, nem olvasom el Petőfi Sándor tragikus halála című könyvet, nem lett volna a kedvenc költőm József Attila, nem olvastam volna el az Aranyvirágcserepet, és nem elmélkednék a mai napig arról, hogy mit is akart Anzelmus diák tulajdonképpen, és nem estem volna szerelembe a Vörös és feketével egy életre. Nem tudnám, hogy mi van akkor, ha feldobok egy követ a Holdon (ezt el is felejtettem, de számos ilyen kérdés volt fizikaórán, aminek látszólag semmi értelme nem volt, de lám, mai napig örömmel gondolok rá vissza, és azóta se tudom). De nem gondolom azt, hogy bármi, amit tanultam az iskolába, felesleges lett volna. Minden tanáromtól tanultam valamit, ha nem is emberséget vagy konkrét tudást, akkor azt, hogy mit nem kellene sose megtenni senkivel. Megalázni gyereket. Leszólni egy tinit a körme miatt. Megkérdezni, hogy tényleg ilyen színű hajat akartál-e. Kikezdeni általános iskolás gyerekkel. Mindegyiktől tanultam valamit, még ha példát nem is mutattak. De imádtam az elsős tanítónénimet, aki Edit volt, ahogyan a kisnyunyum is ezt a nevet viseli. Szerettem általános iskolában a környezetet, és megtudtam, hogy nekem mindig krokodilkönnyeim lesznek, ha tudom az anyagot, akkor is (ez így is van, a mai napig 34 évesen is tudnék nyílt színen sírni 150 hallgató előtt is, mert ilyen a természetem, de már akkor elkezdtem megtanulni, hogyan tartsam vissza a bőgést beszéd közben, hasznát is veszem naponta :P ). Az egyetemen a sok lexikális tudás mellett megtudtam, kik lesznek az életre szóló barátaim, és hallgattam 3 évig a Nóra névre :) És rájöttem, hogy van az az alkoholmennyiség, ahol már szinte minden mindegy, és ahol Nóra, az igazi, tényleg csap alá fogja nyomni a fejemet. És végső soron nem lett volna meg a gyerekem apja. Ennyi. Ennyit adott csak nekem az iskola, mint olyan. 

Persze lehet fanyalogni. Hogy barátságok köttetnek más közösségekben is, ismerkedni a szórakozóhelyeken is lehet, és az igazi élet akkor is a munkahelyen van. És ez mind igaz is. Csak valahogy azt nem tudom elképzelni, hogy én vagyok az egyetlen ember, aki (bevallja???) örömmel gondol vissza az iskolai éveire; hogy milyen jó volt befedni a könyveket, megvenni a füzeteket, kiválasztani a tolltartót, énekelni a Himnuszt, viszont látni Bagi Ágit a MÁSIK osztályban (megfizethetetlen :P), egyáltalán, mosollyal gondolni az iskolás és ovis éveimre? És izgatottnak lenni, szinte várni, hogy a gyerekem is elkezdje, lássam, hogy ügyesedik, egyelőre csak betűket ír le, de alig várni, hogy szavakat is tudjon? Ez valami aberráció? Én vagyok ismét a kisebbség, Nóra szavaival a helikopter? Lehet. De szomorú lennék, ha ez így lenne. 

Azt is lehet mondani, hogy könnyű nekem, majdnem egész életemben kitűnő voltam, jóhogy nem volt bajom a sulival. De igazából volt. Mindig is volt valami bajom vele. De nem éreztem azt, hogy ez nekem borzasztó. Nem éreztem, hogy a szüleim és az iskola kereszttüzében vagyok. Szerencsés voltam a szüleim hozzáállása miatt? Lehet. Soha senki nem várta, hogy mindenből vagy valamiből is ötös vagy kitűnő legyek. Nekem ez valahogy így alakult. Maximalista vagyok, azt is tudom. De nem volt nyomás rajtam. Mindig támogattak a szüleim minden döntésemben, és a legjobbat akarták, ahogyan szerintem minden szülő a legjobbat akarja a gyerekének. Olyan nincsen, hogy valaki direkt ki akarjon tolni a saját gyerekével. Már a mentális betegeket leszámítva. Ha valaki cseszteti is a gyerekét, hogy tanuljon jobban, csak a javát akarja. Ha ezt felnőtt korára nem látja be (nyilván gyerekfejjel csak azt látja, hogy a szülője szidja a fejét), az sajnos a saját szegénységi bizonyítványa. Hiszen ami a fejünkben van, tudás, azt soha senki nem tudja elvenni tőlünk. Lehetünk földönfutó szegények, a Vörös és feketére bárhol lehet gondolni, mint ahogyan a relativitáselméletre is, ha az tesz minket akár csak egy percre is boldoggá. Ezért akarja mindenki taníttatni a gyerekét, hogy boldoguljon az életben. Esetleg jobban, mint ahogyan ő maga boldogult. Mert a tudás hatalom. A pénz is, persze. De pénzzel még senki nem lett boldog. Tudással már inkább. De lehet ez is csak meglátás és beállítottság kérdése, és megint én vagyok a helikopter. De szeretek helikopter lenni, amit főleg anyukámnak és apukámnak köszönhetek, és talán nem is tudom nekik elégszer megköszönni. A tudást, azt, hogy tanulhattam, amit akartam. És hogy szerettem az iskolát, óvodát. Remélem az én gyerekem is szeretni fogja (van rá némi esély, mert már most azon egyezkedünk, hogy ő tulajdonképpen iskolás, csak még pár évet az oviban is el kell töltenie :D).

Szóval olvassuk Bihari Vikit, csak no, ha lehet, ne írjon már ilyeneket, légyszi! Köszi! :P
És hogy némi kultúra vagy nem is tudom, mi is legyen itt a végén, ezt a Vekerdy cikket is érdemes elolvasni. Se pro, se kontra nem nyilatkozok, aki akarja, meg fogja kérdezni személyesen :) Én meg valaki mástól, aki ért hozzá, fogom megkérdezni, és linkelem be ide, hogy meglegyen.