2018

A nagy évértékelő poszt következik! 

Végignéztem a blogomat, és rá kellett jönnöm, hogy még soha nem írtam évértékelő bejegyzést. Volt újévi fogadalmas poszt (1 darab), hülye embereket szapuló poszt (rengeteg... 😅 ), nem foglalkozok hülye emberekkel fogadkozós poszt (rengeteg+1), de évértékelő nem. Lehet, ez azért van, mert annyira jó volt ez a 2018, hogy most éreztem először, hogy namostaztán értékelnem kell valamit, mert végre valami jó? Lehet.

A legeslegnagyobb jó, már ami a munkámat illeti a Vörös József emlékérem volt. Mai napig nem értem, hogyan esett rám a választás, és mai napig várom, hogy egyes kollégák majd gratulálnak hozzá, mindhiába, ebből is látszik optimista életszemléletem, hiszen az érmet februárban kaptam, lassan egy éve. És mindenképpen ezt tartom a legnagyobb elismerésnek, amit eddig kaptam, mondjuk igazából más elismeréssel nem is nagyon dicsekedhetek, de hát alulról szép nyerni, mint ennél az emlékéremnél is. Majd az idei évben hátha elismernek a saját "berkeimen" belül is. Bár a hallgatóim néha meg tudnak lepni 😛

 És legalább Mezőberény megbecsül, aminek szintén nagyon örülök.

Ami szintén meglepetés volt, és a munkához kapcsolódik, az az, hogy a Növényvédelem beválasztott a szerkesztői közé. Ez olyan karitatív munka, tehát fizetéssel nem jár, mondjuk megkapom minden hónapban a Növényvédelmet, és sok idegeskedés meg munka volt már vele, de ott a nevem egy folyóirat szerkesztői között, és ez nekem mindenképpen megéri. Ez sem belső elismerés, már nem egyetemi, mert a szerkesztők között jórészt más egyetemek oktatói, illetve kutatói és hivatali emberek vannak. Volt már összeütközésem is pont elég a szerkesztőbizottság tagjaival, ugyan csak fél éve vagyok köztük, de hogy Turóczi szavaival éljek, az is csoda, hogy pár hónapig nem veszekedtem velük. Még nem döntöttem el, hogy ezt a megjegyzését most magamra vegyem-e, vagy ne 😄

Voltam az évben két nemzetközi konferencián is, mindkettőt nagyon vártam, és valamilyen szinten (sajnos) mindkettő csalódás volt. A francia konferencia napraforgós konfi volt, hasonlóan utolsó pillanatos regisztráló voltam, mint a török világkonfin, mert a kedves munkatársaim nem akartak elmenni. Nem vittem semmi előadást vagy posztert, csak mentem, hogy jó legyen. Sajni nem lett jó, mármint a munka része, amúgy maga az utazás és Toulouse nagyon szép és jó volt, és a társaság is. Viszont ott derült ki, hogy az egy éve dédelgetett álmom, miszerint egyengetik az utamat egy új munkahelyhez, ami csúcsszuper lett volna, füstbe ment, mert a labort Hollandiában építették fel. Hát ez van, ez az élet. Akkor teljesen letörtem, viszont az idő azt igazolta, hogy talán jobb is volt, hogy nem most, Editke iskolába menetele évében váltottam tök más felé a munkában.

A másik magyarországi nemzetközi konferencia volt, ami annyira minősíthetetlen volt mind szervezésileg, mind az előadásokat tekintve, hogy nem is tudok róla mit írni. De hogy a jó oldalát nézzem, ezen a konfin jelent meg az első angol nyelvű toxinos témám, ami nekem új téma, és mint olyan, így rendkívül nehéz vele teret nyernem, különösen, hogy nagy támogatottságom (=pályázat, vagy bármilyen phd téma, akármi) sincsen hozzá. Ennek viszont nagyon örülök, hogy így egyből egy nemzetközi konferencián tudtam ezzel előjönni.
Itt a konfi keretén belül a régi tablóknak való örülés látható, a tablón Virányival, hát ide is "elkísért".

Munka terén más említésre méltó dolog nem volt. Lett egy szudáni phd hallgatóm félig, illetve van egy szörnyű magyar szintén félig, de ezekhez még nem kapcsolódik semmi kézzel fogható dolog. 

Nagy dolog az életemben, hogy 2018-ban egy csomó játékon nyertem, pedig nem vagyok igazán ilyen szempontból egy szerencsés alkat. Így voltunk Zsuzskával premier előtti mozizáson, kaptam egy egész doboz tisztítószert (éljen a takarítás) és most decemberben nyertem egy könyvet is. A könyvhöz kapcsolódóan szeretettel ajánlom a Pán Péter, stop blogot. 

Tavaly életemben először mentem el hosszabb biciklitúrára, aminek sajnos nem lett valami fényes vége (konkrétan a felénél feladtuk a Balaton körbetekerését, ez van), de még így is többet bicajoztam egy nap alatt, mint életemben bármikor. De az idén jöhet mondjuk egy Velencei tó túra, az vélhetően menni fog.

Ami hobbi szinten jelen lett az életemben, az a bullet journal módszer, ez egyértelmű. Örülök továbbra is, hogy rátaláltam erre a dologra, kikapcsol, jó érzést ad és nem utolsó sorban jobban is illik hozzám, mint az előre legyártott naptárak.

Ami magánéleti szinten nagy lépés volt, hogy ki tudtam mondani pár emberről, hogy nem kell az életembe. És ezt nem csak úgy kigondoltam, hogy akkor most ez van, hanem tényleg le is építettem, ami csak kizsákmányolt engem. Ez szomorú, de így kellett lennie. Lettek helyettük új emberek, és hiszem is, hogy lesznek mindig olyanok, akik a kilépők helyére beállnak a szívünkben. Ennek folyományaképpen rengeteg új sportot próbáltam ki, amik közül a gymsticket meg is szerettem, és rendszeresen járok is rá, így a TRX mellé ez került be újnak, és a jóga, amit nekem még leírni is fura, hogy én magam jógára járok, mert ezt évekkel ezelőtt elképzelni se tudtam, de bejött az is. 

Aztán a legnagyobb változás egyértelműen az, hogy Editke iskolás lett. Túlvagyunk egy kemény 3 órás testnevelés felvételin (én közben sok síráson, természetesen), örültünk, hogy a rengeteg gyerek közül 5.-nek vették fel a kis Nyulit, és azóta szépen teljesít is az iskolában, és nagyon szereti továbbra is a tesit, és az én nagy megkönnyebbülésemre Tibi bácsit, a tesitanárt is.

 Első nap a suliban.

Krisztiánnal ugyan meg nem ünnepeltük (ejnye-bejnye!), de betöltöttük a 15. közös évünket, ami nekem már szinte hihetetlen, sose gondoltam, hogy egy emberrel lehet ennyit együtt élni, és még szeretem is, de hát ez van. Ezt neki is szoktam mondani, szóval tudja
Futóverseny Nyulikával.

 Mert tényleg ilyen vagy 😈

Sokszor tök büszke is vagyok.

Ebben az évben nagyon sok közös program sikerült olyan barátokkal, kik bár régen az életem részei, de most valahogy intenzívebben voltak jelen, és ennek nagyon örülök, remélem jövőre is így lesz. A találkozásokon mindig ők készítettek képet, amit nem küldtek el (igen Zsuzska, NEM küldted el, így kinyomtatni se tudom, Krisztiről nem is beszélve 😂, de ő még a blogomat se olvassa...). Így egyes képeket kipótolok Editke és a fiúk képével.
Kosarasok (Editke valami szereptévesztésben van) a Tóparton.

 Egész nyáron strandoláááááááááás.

 Esztivel Porecben.

Halloween Krisztivel.

 Csajokkal.

Utazásban sem volt hiány 2018-ban; az év eleje annyira sűrűre sikerült, hogy a postán Ausztriába kötöttem meg a biztosítást, miközben Olaszországba készültem, így valószínűleg azóta is hülyének néz a postás csaj, de hát ez van, egyik biztosítás kellett a másik után, ki tudja már ezeket az országokat számon tartani 😆
Velence. Azt hiszem 😆

Zelena Laguna.

 Limski fjord.

 Nyulival a Delfinben.

 Gergővel a tengerparton.

Mindent cipeltek helyettem a partra.

Egy őszinte kép a 12 km-es túránk kb 9. km-nél. Sok volt a szintkülönbség, és itt még nem is sejtettük, mi fog következni... Editke: "anya, én felnőtt koromban nem akarok túrázó lenni, az félelmetes és veszélyes" Azt hiszem, megszerettettük vele a hegymászást 😏😐

Remélem a 2019 is lesz ilyen mozgalmas és sikeres év, mint a 2018 volt. 

Ez a kedvenc családi képem 2018-ból. Anya, apa, Krisztián, Nyulika.